Péntek van végre. Máris azon morfondíroztam mit is vegyek fel. Sötét hosszú hajam elég nagy gubancokban állt. Elkezdtem keresgélni a ruháim között mikor valami nagyot koppant a földön. Egy tábla töredéke. Atya ég! Mi rejtőzhet még itt? Azt hiszem hamarosan ki kell kutatnom a szobámat. Nézegettem egy darabig, majd jobbnak láttam betenni a táskámba hátha Daniel tud róla valamit. Mikor elkészültem és kiléptem az ajtón nagy meglepetésemre Daniel ott volt. Boldogságomban a nyakába ugrottam. Mire elnevette magát. Meg is mutattam neki útközben a szerzeményt, mire csóválni kezdte a fejét.
- Jó ég Annie, mikbe keveredtél te régen. – megvontam a vállam. Szerettem régen is az életemet annak ellenére, hogy sokszor bután cselekedtem. Kalandos volt.
- Mi ez? Nem emlékszem rá.
- Ez a tíz parancsolat egyik részlete. Azt mondják nagy erővel bír, ha valaki megtalálja és összeilleszti a kőtábla darabjait.
- Hűha. Kutató munka. – nevettem el magam. Boldog voltam, és ezt még egy balszerencsét hozó kőtábla sem tudta megszüntetni.
- Annie, ez nem vicc. Vajon, hogyan került hozzád?
- Majd este megnézem.
- Megnézed? – nézett rám hitetlenül. – Naplót írtál vagy mi?
- Neeeem! – nevettem újra- Visszahozom az akkori emlékeim és megnézem ez mit keres nálam.
- Ja bocs. Nem tudtam, hogy te ilyet is tudsz.
- Adrien tanította mikor visszajöttem. – Daniel Adrien neve hallatán furcsa arckifejezést vett fel. – Mi az? Furán néztél.
- Semmi. Ühm.. kérdezhetek valamit?
- Persze. – mosolyogtam rá.
- Mi volt közted és Adrien között?
- Uhm. Ő nagyon kedves volt velem, és azt hiszem szerettem egy kicsit. Csókolóztunk, ezt jobbnak látta nem folytatni úgyhogy elment mellőlem. – Üres tekintettel nézett és bólogatott. – Zavar ez téged?
- Csak egy kicsit a szerelmi része.
- Nem voltam szerelmes, az más lett volna. Én még sosem voltam szerelmes. De ezt hagyjuk.
- Rendben. – felkapta a tekintetét a földről és nyomott egy csókot a homlokomra.
Az óráinkra mentünk és láttam rajta, hogy ez a dolog bántja. Egész órán a kedvem a földet súrolta. Majd hirtelen lett egy látomásom.
Kint álltam az iskola előtt Danielre várva, mikor jött egy démon és magával hurcolt. Bekötözte a szemem és kérdezgetni kezdett. Majd átkutatta a táskámat de nem volt benne a kőtábla. És itt vége szakadt.
„ Húh! Vajon hova lehetett a kőtábla ?” Még egy órát végig kellett szenvednem, hogy Danielt láthassam és megpróbáljam felvidítani. Lassan telt az idő. A következő perceket végig álmodozva, kinéztem az ablakon. Daniel ott sündörgött az iskola parkolójában. Ez fura, hiszen órán kéne lennie. Erőltetetten próbáltam kivenni mégis mit csinálhat most odakint, majd hirtelen felém fordult. Gyorsan elfordítottam a fejem, de a kép amit vágott elég furcsa volt. Olyan arckifejezés ölt ki rá, mintha rájött volna valamire. Ki kell derítenem mi történt.
Óra után rohanva mentem ki az ajtón, ami mellett egy alak támaszkodott. Felismert és felém jött. Furcsán néztem rá, és amit tett elég meglepő volt. Magához vont, és megfogva a kezemet elirányított egy olyan helyre ahol már senki nem látott. A szívem az érintésétől vad kalapálásba kezdett, nem tudtam a félelem vagy a vágy e, de nem maradt abba. Mikor megálltunk szorosan nyomott a falhoz és csókolt ahol ért. Nem nagyon értettem miért és hogyan gondolta ezt, de józan eszem már nem igen volt és csak őrlődtem. Mikor abba maradt a csókja felnéztem rá. Enyhén elgyötört arcot láttam ami a tekintetemre gyorsan kisimult. Ez eszembe jutatta mit is láttam és úgy éreztem rögtön kérdőre kell vonnom mielőtt újabb elterelésre adná a fejét.
- Mit kerestél a parkolóban, mikor órán kellett volna lenned? És mire ez a hirtelen elrablás? El akarod terelni a figyelmem mert észrevetted, hogy láttalak? Csak hogy tudd, nem sikerült! Sőt! – támadtam le, mire az arckifejezése újra elgyötörté vált.
- Meg kell védjelek!
- Nincs rá szükségem! – hadakoztam
- De igenis szükséged van rá!
- Miért lenne szükségem rá? Megoldom egyedül is!
- Igen? Akkor én már itt sem vagyok. – Azzal elment, otthagyott. Semmi magyarázat nélkül. Nem hagyhattam, hogy Ő is elmenjen, mint Adrienn.
- Daniel várj! – Kiáltottam utána. Megállt, de nem úgy tűnt mint akinek e olyan egyszerűen ment volna.
- Mit akarsz Annie? Megakarod váltani a világot egyedül? Mégis mit gondolsz? – Mikor odaléptem hozzá könnyes szemekkel az arca és a hangja is ellágyult.
- Nem akarom, hogy elhagyj. – borultam hirtelen a nyakába mire a meleg kezek védőn átöleltek.
- Nem hagylak el Annie. De vannak helyzetek amiket nem tudsz egyedül megoldani. – monda csendesen, miközben a hajam simogatta és csitított.
- Volt egy látomásom ma. Egy démon üldözött. A táblát akarta. De…de nem volt nálam. – mikor ezeket elmondta Daniel elmosolyodott.
- Mégis mit gondolsz miért? Ha engem megtámadnak nem tudnak legyőzni, de téged könnyen megölhetnek.
- De ha nem találják nálam a táblát akkor nem ölnek meg ugyanúgy.
- Nem. Elengednek.
- Miért tennék?
- Mert feleslegesen, bármilyen érdekes, de ők sem ölnek. – ez meghökkentett.
- És akkor mi legyen?
- Nálam lesz! De nem vársz egyedül a suli előtt. Bent maradsz és ott vársz. Menj a könyvtárba. Bárhova, csak ki nem mehetsz nélkülem.
- Ugye tudod, hogy lázadni fogok?
- Tudom. – mosolyodott el újra, majd gyengéd csókokat lehelt az ajkaimra és közölte, hogy ha nem sietünk elkésünk.
Egymás kezét fogva boldogság és biztonság érzet fogott el. „ Engednem kell” – hajtogattam magamnak. Nem szabad őt elveszítenem. Mikor beértem az osztályba nem láttam még Mrs. Dowlandet úgyhogy kipirult arccal de nyugodtan pakoltam elő az irodalmat. Forróság öntött el, mert mikor kinyitottam a táskámat nem volt benne a tábla. Azonnal rohanni akartam Danielhez, hogy elmondjam neki de már késő volt mert az óra el is kezdődött. Végig rettegtem ezt a háromnegyed órát és abban reménykedtem, hogy Daniel ott lesz az ajtóban amint kilépek. Mikor kicsengettek úgy rohantam ki, hogy mindenki megjegyezte. Daniel ott volt az ajtónál és hirtelen el is felejtettem mit akartam mondani mert boldogságban úszó arccal kapott el a derekamnál és húzott magához. Mire eszembe jutott miért is rettegtem az elmúlt órában a rémült képem láttán Daniel azt hitte valamit rosszul csinált.
- El vitték!
- Mit? – nézett rám tanácstalan arccal.
- A táblát. – suttogtam amilyen halkan csak tudtam.
- Csacsi, én raktam el.
- Mikor? – néztem rá értetlenül.
- Nem tehetek róla, hogy nem figyelsz oda. – nevetett sunyin.
- De…! – elakadt a hangom és nem tudtam rájönni hogyan történhetett.
- Majd egyszer elmondom! – kacsintott rám mikor újra szorosan átölelt. A nap végén Daniel eltűnt. Nem tudom hova de reszkettem a félelemtől. Körbe jártam az iskolát de sehol sem találtam. Már csak a korrepetáló tanárok és azok diákjai mászkáltak a termekben. Az udvaron is csak az edzésre menő fiúk és lányok nevetgélése törte meg a síri csendet. Bemenekültem a könyvtárba. Daniel ott volt és épp nagyon belemerült az olvasásba.
- Jesszus, tudod hogy megrémültem.
- Miért? – nézett rám kérdőn.
- Mert nem voltál sehol és egyedül maradtam. Ki akartam menni, de azt ígérted, hogy velem maradsz egész nap.
- De hát tudod hogy nekem ma még van egy órám.
- Ouh. Ne haragudj, csak megrémültem.
- Semmi gond. – mosolyodott el. Maradj itt a könyvtárba. Amint végeztem jövök érted. - Majd csókot nyomott a homlokomra és eltűnt. Eltűnődtem azon, hogy mennyire megtudok rémülni. Tényleg szükségem van rá. A könyvtárban elnézelődtem, de nem voltam olyan nyugodt, hogy bármi olvasásába belekezdjek. Némán róttam a sorokat mikor kinyílott az ajtó és Daniel fürkésző szemei láttán nyugalom járt át. „végre” – gondoltam magamban. Olyan boldogan fúrtam az arcom a mellkasába, hogy éreztem amint elmosolyodik.
- Nyugalom kincsem, ne félj.
- Már jól vagyok. - Szemeibe néztem és elöntött a melegség. Kifele tartottunk az épületből amikor hirtelen valami megragadott és kitépett Daniel karjaiból. A vörös szempár a dühtől szinte megbénultan próbált koncentrálni. Daniel neki rohant de a démon hátra ugrott egyet magával rántva. Ordítani kezdtem mire nekilökött az iskola falának. Daniel pánikba esett és dühösen a démonnak ugrott. Úgy dobálták egymást, hogy a lélegzetem akadozott és a szívem is kihagyott. A démon beletúrt a táskámba és még dühösebben ordított fel.
- Hol van? – kiabálta. – Hol van a táblaa?- rontott újra nekem és hajított el mint egy babát. Már az ájulásnál tartottam mikor egy gyengéd kéz emelt fel.
- Annie! Annie hallasz engem?
- Daniel? Mi történt? – kérdeztem kábultan.
- Elég dühös lett a démon mikor nem találta a táblát. Még nekem támadt de elővettem a keresztet és így nem tudott megtámadni. Jól vagy? – nézett feszengve.
- Persze, csak vigyél haza.
Otthon a szobám, mint nem olyan rég, újra fel volt túrva. Daniel helyet csinált és letett az ágyra. Hozott némi borogatást a fejemre, és lefeküdt mellém. Néztem még egy darabig a csodálatos kék szemeket de elnyomott az álom.