34. fejezet – Mentőakció  

Posted by anniebythepurgatory

Az ijedségtől majdnem felsikkantottam, de mikor hátrafordultam a meglepődéstől megakadt a hang a torkomon.
- Jasen? Te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem suttogtva.
- Úgy látom rád fér a segítség. – összeráncolt szemöldökéből kiolvastam egy kis csalódottságot, melynek szavakba öntése nem vártatott sokat magára. – Csalódtam benned Annie. Miért kell neked folyton valami hülyeségbe belemártani magad?
- Héj! Nem kell rögtön rám fogni, ez esetben csak bele csöppentem. – mentegetőztem.
- Aha, azért vagy itt, mert véletlen kiszedtek a falból a téglákat, és lejöttél sétálni? – kérdezte ironikus hanglejtésével. Erre nem gondoltam, de mégis mit tehettem volna? Kelly barátságos volt velem az elejétől kezdve, nem hagyhattam a halál torkában.
- Kelly a barátom. Nem fogom csak úgy veszni hagyni.
- Hát persze, hogy nem. – sóhajtott – kell egy terv. Jasen feltérképezte Kell támadóját, észre sem vettem, hogy ez idáig görcsösen szorítottam a karjait. Ez is megmutatta mennyire féltem, annak ellenére, hogy az adrenalin löket valahogy kimaradt, amit ugyan nem csodálok, hisz mégiscsak egy számomra fontos személy volt bajban. Nem fért bele a napirendbe. De amíg Jasen gondolkozott elkezdett a fejem lüktetni, hirtelen túl sok adrenalinnal nem tudtam megbirkózni és a görcsös szorítás helyét átvette az ájulás. Szerencsére a vámpír tudta, mi a bajom és erősen magához szorítva próbált lenyugtatni.
- Jobban vagy? – kérdezte kimérten és hidegen pár perc elteltével.
- Igen. – bár a hangom még belecsuklott a válaszadásba, úgy éreztem megfelelőbb és távolságtartóbb mozdulatokat kell tennem mert Jasen ugyan kedves volt, de éreztem a feszültségét. – kitaláltál már valamit?
- Van egykét ötletem, szerencsére a barátnőd egy szót sem szól, amivel ott tartja támadóját. – ekkor jutott eszembe, hogy épp az én kivégzésemről beszéltek.
- Még nem mondott semmit?
- Nem. Pityereg. – nem tudtam mit gondoljak erről. – arra gondoltam, hogy esetleg el kéne terelnünk a figyelmét. Nekem kell a csalinak lennem, ez a leg kézenfekvőbb, hogy ne kerüljünk frontális harcba. Elég gyors vagyok, és ugye vámpír ami a javamra válhat. Te addig kibogozod barátnődet és elindultok visszafelé. De nézd az időt – egy régi antik órát nyomott a kezembe. – erre a műveletre kevesebb mint öt percünk lesz. Mert nem tudom sokáig lefoglalni majd. – bólintottam, csak ennyi telt tőlem. – Kezdjük. – adta meg egyszemélyes felmentőseregem a vezényszót.
hátrébb küldött, nehogy Árny előbb engem vegyen észre, és besétált a helyiségbe, majd nagy kiabálások közepette mindkét alak tudomást sem véve rólam kiszáguldott. Gyorsan Kellyhez futottam, nagy vörösre sírt szemei csak bámultak, nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Magammal rántottam, miután kiszabadítottam. És meg mondtam neki, hogy kövessen. De nem mozdult. Csak sírt.
- Kelly az istenért, gyere már.
- Kérlek, bocsáss meg!
- De miért?
- Hogy tétováztam. – lesütötte a szemeit. Oda mentem hozzá és megfogtam a kezeit.
- Nincs bennem harag. – mosolyogtam, mire ő is egy kisebb ajakrántást próbált összehozni. Iparkodtunk a kijárat felé, és már alig volt időnk. Reménykedtem, hogy Jasen épségben van és még le tudta foglalni az árnyékvilág egyik legnagyobb hulladékát. A téglákat láttam már, és úgy tűnt kijutunk. A felszínen senki sem volt. Kerestem a szemeimmel, de senkit sem láttam. Az első az volt, hogy biztonságba helyezem Kelly-t. Besiettünk az egyik hotelbe, szerencsénkre volt nálam pénz és kifizettem egy estét a számára. Majd mikor bement és magéra zárta az ajtót kisiettem megkeresni Jasent. Visszamentem a sikátorba, és egy feliratot találtam a homokba firkantva.
„ NE KERESS!! Azonnal menj haza és vidd a lányt is! Értesítsd a családom, hgy hol vagyok és küld értem őket!”
Az üzenet egyértelmű volt, mégsem akaródzott megértenem. Baja esett? Azt sosem bocsátanám meg magamnak. De valószínűleg ha tudott üzenetet írni, akkor csak nincs nagy baja. Mindegy is. Úgy tettem ahogy kérte. Másnap rögtön az első gépre felszálltunk Kellyvel. A repülőút sok mindent tartogatott…

Előrelátások  

Posted by anniebythepurgatory

Hello mindenki.

Örömmel láttam, hogy egy-két olvasóval gyarapodtunk. Sajnálom az eddigi fejezetmentes heteket, de érettségiztem, és ez teljesen lefoglalt, plusz a családba beütött egy igen súlyos betegség, ami az én időmet és energiáimat is elhasználta, így az írásra olymód nem volt időm. De most itt a nyár, lehetőleg több időm lesz, főleg ha ilyen ramaty időjárásnak nézünk elébe. Aki kitartott annak köszönöm, és remélem, hogy a következő fejezethez sok komment érkezik majd, amivel fenntarthatom a tudatot, hogy érdemes lesz ide kitenni az írásomat.

További esőmentes napot. :)

33. fejezet – Akadályok  

Posted by anniebythepurgatory

Egy kisebb csoport ténykedett a kisbolt melletti zsákutcában. Fáradtan próbáltam összeszedni minden erőm és tudásom, hogy kiderítsem Kelly hollétét. A démongyülekezet valami ládát cipelt, közben pedig próbáltam hallótávolságon belülre kerülni.

- Nem tudom, mi a francnak akar Árny sétálgatni az asztrálsíkon. Mi is azért vagyunk itt, mert a föld ilyen szempontból sokkal szórakoztatóbb. – szólalt meg nyújtózkodva az egyik emberalakba bújt lény.
- Én sem értem, de kit érdekel. Utálom ezeket a lélekrablókat, már azokból is egyre több van a földön. Elmehetnének az anyjukba. – mondta a másik.
- Igaz, azt hiszik, hogy a csicskájuk vagyunk. – emelte fel a hangját újra.
- Pedig nem, de mindegy, amíg megfizetik… - legyintett a másik.
- Nem kussolnátok már el? Baromi idegesítő hallgatni az értelmetlen gondolatmeneteteket. Árnynak van egy kis dolga az asztrálvilágban, csak figyeljetek, hogy ki ne csússzon a kezünkből a lány. – szidta meg őket a harmadik.
Neki volt valami a szemében, már amennyit láttam belőle. Valami szánakozó tekintet. Nem hoztam magammal, csak egy szenteltvizes palackot, meg egy kést. Nem akartam őket rögtön betámadni, jobbnak láttam a követést, de mikor indultak valami olyanról beszéltek, hogy igyekezniük kell vissza. Úgyhogy inkább úgy döntöttem, hogy odamegyek ahonnan ők jöttek.
Igazából fogalmam sem volt honnan jöttek. Bementem a sikátorba, de semmi ajtó, vagy ablak, vagy pince. Semmi. Se híre se hamva, hogy honnan hurcolták ki azt a ládát. Nem volt sok időm, ha sietnek, gondolom komolyan sietnek. Ide - oda toporogtam, nem tudtam mit is csinálhatnék. Aztán az a megérzésem támadt, hogy ha esetleg Kell auráját megérezném, eljuttatna magához. Próbáltam minden erőmmel ráhangolódni, de semmi. Végül mégis csak éreztem valamit. A falban? Bent van a falban? Elkezdtem kaparni a késsel a falat még végül sikerült kimozdítanom egy téglát. Még erősebben éreztem az auráját, egyre több és több téglát sikerült kimozdítanom még végül egy akkora lyuk lett, amin befértem. Mikor behuppantam egy alagútba csöppentem. Hihetetlenül büdös volt odalent, és párás a levegő. De a jel egyértelműen innen jött. Már vagy jó egy órája mehettem, sehol egy ajtó, még egy kanyar sem volt. Egyszer csak végre valami dörömbölést hallottam a falakon túl. Óvatosan mentem tovább. A dörömbölés egyre hangosabbá vált. Még csak nem az alagút végénél voltam ami beletorkollott egy újabb üregbe. Deja Vu, tisztára mint Viktor kelepcéje, azzal a külömbséggel, hogy nem én voltam lekötözve hanem Kelly, és, hogy Viktor nem dühöngött úgy, mint ez az Árny alak. Úgy tombolt, mint egy esze vesztett, ütötte a falat és ordítozott.

- Légy végre jó kislány – lépett oda eltökélt arcú hősnőnkhöz – és juttass át.
- Na ne gondold, hogy megteszem. Megkeserítetted az életemet, üldöztél, követtél, bántottál. Nem foglak átjuttatni. – újabb dühroham futotta át Árny testét.
- Hát jó – lihegett a falnak – van egy aduászom a számodra. – Kelly arca feszült lett.
- Ugyan mi? Megöltél mindenkit, akit szerettem.
- Még nem – nevetett fel. – Viktor az én jótevőm, neki kell valami, vagy éppen valaki akit te nagyon jól ismersz. – majdnem összerogytam.
- Nem tudom miről beszélsz. – Mondta halál nyugodtan Kelly, és tényleg nem tudta. Árny elnevette magát.
- Az a lány, akivel itt Velencében élsz nem éppen az akinek látszik. Igen, épp dolgozik – sóhajtott színpadiasan – azon dolgozik, hogy egy baromi értékes gyűrűt eljuttasson egy baromi jól eldugott helyre, ahol baromi nagy titkok vannak. – Kelly elfehéredett.
- Én ez.. ezt .. te jó ég.. – suttogta.
- Bizony ám. És mivel ennek nem szabad megtörténnie, simán feltálalom Viktornak a lánykát, ha nem teszed azt amit mondok. – feszülten figyeltem Kelly reakcióját, de nem vettem észre változást. Vajon érdekli mi történik velem? Árny tényleg nagyon veszélyes figura, de láthatólag, csak önmaga érdekli. Mikor ezen gondolkodtam valaki megmarkolta a vállamat…

32. fejezet – Az Utazó  

Posted by anniebythepurgatory

A szobában semmi nem volt feldúlva, ami viszont kizárja a mindig idegbeteg démontámadást. Körbepásztáztam a szobát hátha találok valami kapaszkodót, ami segítene kideríteni Kelly hollétét, mikor megakadt a szemem az éjjeli szekrényen. A mobilja! Egy olyan elszállt, mégis nagyvárosi lélek, mint ő sosem hagyná itthon a mobilját, eddig is mindig nála volt. Odaléptem, és a zsebembe csúsztattam, így viszont már biztos volt, hogy barátnőm nem önmagától tűnt el így. Sorban nyitogattam ki a fiókokat: Byron, Költő a máglyán, Shelly, Angol romantika, Az angol irodalom gyöngyszemei, Bohém romantika. Kelly tényleg oda van ezekért. Sok cetli, elolvashatatlan írással. A fiókokban nem találtam kézzel foghatót. A bőröndje meg biztosan üres, de azért megnéztem. Egy újabb könyv, már épp lemondóan sóhajtottam, mikor elolvastam a címét. Egy Utazó története írta: Kelly Walker. Az első oldal már önmagában furcsa volt, olvashatatlan írás, és össze vissza írott mondatok, satírozások, karikázások, nyilazások. Inkább, egy naplónak tűnt, mint rendes könyvnek. Beleolvasva csak annyit értettem, hogy Kelly képes utazni a világok között. Az is benne volt, hogy miért ráz az érintése és kiolvastam belőle, azt, amit már eddig is sejtettem: a félelmet. Az üldözőjét árnyéknak hívta. Találó név, mindenhová követi őt, nem tud tőle megszabadulni. Az üldöző meg akarja kaparintani Kellyt, hogy a képességét kihasználva az asztrálsíkba léphessen. Két napnál többet nem igen tölt egy helyen, mert addigra már rátalál Árnyék. Fél tőle, mert már párszor sikerült szembetalálkozniuk. Árnyék kétszer eltörte Kelly kezét. Ekkor villant be, a sóhajok hídjánál való afférom. Akkor az Árnyék lehetett. Már én is féltem, de nem hagyhattam magára Kellyt, ha nem én, akkor ki fogja megmenteni ettől az alaktól? Nincs senkije, volt egy ember, akiben bízott, de ő is elhagyta, annyira rettegett. Elszomorodtam. Eszembe jutott Daniel. Teljesen magam alá zuhantam, hogy voltam képes csak úgy otthon hagyni ennyi időre. De most nem tudok hazamenni, sem ide hívni őt. Becsuktam a könyvet és felkeltem. A szobámba siettem, összepakoltam pár hasznos dolgot és egy hátizsákkal léptem ki az utcára. Egy könyvtárat akartam először is megcélozni, hogy hátha van valami utalás az itt lévő démonok rejtekhelyére. Ha árnyék, akkor az árnyékvilágban a helye. És biztos segítséget is kér, ha eddig nem sikerült elkapnia Kellyt, most hogy ez mégis megtörtént, a kezéből ne csússzon ki.

Rengeteget mentem, igazából azt sem tudtam, hová tartok vagy éppen hol vagyok. Néha láttam táblákat, de annyira összevissza voltak, hogy egy útvesztő volt az egész. Majd megakadt a szemem egy ismerős szón: Libreria. Teljes siker. Igaz, múzeumként is működik, de legalább találtam egy könyvtárat. Óriási nagy épület volt, tele székekkel és asztalokkal odakint. Féltem bemenni, de erőt véve magamon eltökélten léptem be az ajtón. Lágy, halk zene szólt, egy udvarias hang szólt hozzám. A hang tulajdonosa egy hölgy volt, aki körülbelül harminc éves lehetett, lágy barna haja szépen ívelt álla alá kunkorodott.

- Miben segíthetek? – szólalt meg újra.

- A könyvtárat keresem.

- Máris. – kattogott valamit a számítógépén majd egy nagy mosoly kíséretében elmagyarázta az utat.

Nem tartott sokáig megtalálni a nagy könyvekkel kirakott épületet. Fogalmam sem volt, hogy fogok olasz nyelvtudás híján bármit is megtalálni, de legalább megpróbálom. Bementem, sajnos ki is kellett jönnöm. Egy térképet azért sikerült szereznem, ami nem egy utolsó dolog. Jártam az utcákat, nézelődtem. Sok démon mászkált, de sehol sem láttam nagyobb csoportosulást. Épp koncentráltam egy sikátorra amikor…

előrejelzés  

Posted by anniebythepurgatory

Sziasztok,

elég rég írtam már, mert egyszerűen nem volt ihlet. Kelly múltját nehéz volt megalkotni, és a történet további részeit is elég nehéz most kitalálni. Azt hittem, majd viszi önmagát, de sajnos ez csak részben igaz. Most írom a 32. fejezetet, ami remélem azért megemészthető lesz. A kommentjeitek is sokat érnének, mert így nemigazán tudom, hogy mit csinálok jól vagy rosszul. Szóval, megköszönném, ha legalább egykét kritikát adnátok, mert így elég nehézkes. :)

Ma már fent lesz a következő fejezet. Pá ^^

31. fejezet – Próbatétel  

Posted by anniebythepurgatory

Adam pontosan érkezett a hotel elé. Kelly még javában aludt, mikor kisurrantam.
- Szia! – köszöntött fülig érő mosollyal.
- Szia! – mosolyogtam én is. Taxiba ültünk, Adam láthatóvá tette magát, így megkönnyítette a dolgomat.
- Felkészültél? Én nagyon örülök ám, hogy itt vagy. Eliza nem volt biztos benne, hogy megteszed ezt és mégis megtetted.
- Honnan ismered Elizát?
- Régebben együtt dolgoztunk. Kezdő boszorkányként elkelt neki a segítség.
- Eliza boszorkány? Én csak hecceltem ezzel mindig. – Adam elnevette magát.
- Akkor jók a megérzéseid – kacsintott rám. – Igen, boszorkány. Nem is akármilyen boszorkány. Mondjuk, sok gondunk volt veled.
- Velem? – nyitottam kétszer akkorára a szemem.
- Igen. Az, hogy te új életet kaptál, nagyban megnehezítette Eliza gondolatait és összekuszálta a világokat is.
- Ne engem hibáztass. Már nem tudom értékelni az új életet.
- Ezt megtudom érteni. De az asztrálvilágban sokan kiszemeltek téged.
- Angyalok, démonok, lelkek, különös képességű emberek, boszorkányok, varázs- kőtáblák, lélekkapuk, asztrálvilág – sóhajtottam – kezd egy kicsit elegem lenni.
- Nehéz lehet. – Adam kifelé bámult az ablakon. Te jó ég! Zöld szeme úgy kavargott, még sosem láttam ilyet.
- Aggaszt valami? – az arckifejezéséből ítélve, válaszolnia sem kellett volna.
- Egy kicsit félek, hogyha ennyire eleged van, akkor a kapuk, hogy fognak reagálni a lelkedre.
- Esetleg valami plusz információ?
- Nincs, csak át kell lépned. Ennyi. Én majd látom az energiamezőt. Attól függ milyen színű. Ha vörösen izzik akkor a lelked nem megfelelő, a tárgyhoz. Ha zölden izzik, akkor igen. Elvileg nem történik semmi sem, ha piros, ha zöld.
- Elvileg, nem valami megnyugtató.
- Nem sokszor van ilyen.
- Mindjárt gondoltam. – bosszúsan néztem a másik irányba.
- Remélem nem lesz gond.
- Azt én is. Piros és zöld? Mint egy közlekedési lámpa. – nevettem.
- Nem hiába. – nevetett sejtelmesen.

Adam arca kisfiús volt, és valahogy a viselkedése is gyermeki. Ahogy Elizáról beszélt, levettem, hogy van köztük valami. De nem tudtam elképzelni, hogy mi is. Eliza egy megtestesült öregasszony volt lelkileg. Talán pont ez miatt szerette Adamet.

- Megérkeztünk – Szólt újdonsült angyal barátom. Egy kietlen helyen voltunk. A tenger halk csobogását lehetett hallani. – Innen gyalog megyünk.

A sziklás részek felfedezése után már kicsit könnyebb terep is jött. Elértük a tengert. Megálltunk a homokos résznél. Adam ide-oda forgatta a fejét. Keresett valamit. Én is nézelődtem, szép volt a hely. Észrevettem Adam távolba meredő arcát, már nem nézelődött.

- Ott van – mutatott előre. Elindult, én utána siettem. Mentünk egy jó ötven métert. Adam két követ rakott le. – Ezek jelölik a kaput neked, mivel te nem láthatod. Csak annyit kell tenned, hogy átmész köztük. Próbálj meg feltöltődni, lecsitulni. Elhallgattatni a kételyeid.
- Kösz. Előbb is mondhattad volna, mivel ez nem egy két perces feladat.
- Szerintem a lélekenergiád bőven elég rá. Csak mindenki azt hiszi, hogy ezeket hosszú meditáció során lehet elérni. Holott, pár másodperc alatt képes rá egy ekkora lélekerejű ember.
- Jól van, megpróbálom. – Lehunytam a szemem. Aprókat borzongtam a hűvös szellő érintéseitől. Képek peregtek le előttem. Régi emlékképek. Lassan nyugodtnak éreztem magam. Nem tudom mennyi idő telt el, de lényegében más volt az elmém. Tisztább, tudatosabb. Bólintottam Adamnek, aki - már ha egy angyal képes erre – visszatartott lélegzettel figyelte apró lépteim. A utolsó lépésnél kezdett eluralkodni rajtam a pánik, nem akartam, hogy hatalmába kerítsen a kétely ezért egy hirtelen lépéssel átléptem a láthatatlan kaput. A lábam földbe gyökerezett. Úgy éreztem, mintha mázsás súly telepedne rám. Hátra fordítottam a fejem. Adam hunyorítva nézett, majd egy önelégült mosoly vette át a szerepet az arcán. A súly, ami eddig fogságban tartott leemelkedett rólam.
- Zöld! – kiáltotta. Önelégülten nyugtáztam, hogy a lelkem kiállta az első próbát.

A visszaúton elterveztem, hogy maradok még pár napot. Rejtélyes barátnőm egyértelműen titkol valamit előlem. Meg kell tudnom, hogy mit is. Adam azt mondta, nem kell sietnem annyira. Meséltem neki Kellyről, de nem tudott semmi hasznos tanáccsal szolgálni. A hotelben már ébredeztek a vendégek. Sietve mentem be Kelly szobájába de nem volt bent. Ez furcsa, nem kel sosem ilyen korán. Tétlenül és idegesen álltam a szoba közepén. Vajon mibe keveredett?

30. fejezet – Sejla múltja II. – Lámpaoltás  

Posted by anniebythepurgatory

Annie ma sem jött iskolába. Ez a lány egyszerűen hihetetlen! Miért akar vajon mindent egyedül elintézni? Nem tudom, miből is gondolja, így ennyi minden után, hogy megy neki egyedül bármi is. Bebizonyította, hogy nem tud nélkülünk boldogulni, jobb lenne, ha végre belátná. Dan egyre többet jár át hozzánk, hátha tudunk valamit róla. Sok beszélgetés után levontam azt a következtetést, hogy ők ketten furcsák Annie-vel, de tökéletesen egymáshoz valóak. Daniel felfogása furcsa, olykor zaklatott és makacs. Annie tök ugyanez. Bárki aki kívülről figyeli őket észreveszi a kettőjük közötti ragaszkodást, de a nyugalmat és a csendre való nagy odafigyelést. Egy- két mozdulat is elég ahhoz, hogy ezt látni lehessen. Ez a dolog pedig emlékeket tör fel bennem. Elszáradt, megkopott emlékeket. Mikor én születtem azt mondják, hogy minden csillag kihunyt. A hold 13-dik csillagában teremtettem. Az áruló éve. A neveltetésem nem épp ugyanazon a módon folyt, mint ahogy egy átlagos lélekőrnek. Hát persze, hogy nem. Nem voltam átlagos. Áruló voltam, már az első levegővételemkor. Így kicsit több odafigyelést kaptam. Jól kiképeztek. Érzelemmentessé akartak változtatni. De egy lélekőr… egy lélekőr nem tud érzelemmentes lenni. Minden egyes lelket, akit valaha is őriztem, valami csoda módon fogadtam a lelkembe. Minden ártatlan lélek második szíve voltam. Próbáltak elszakítani tőlük, de egyet sem hagytam. A végén ráébredtek a felhők feletti világban, hogy az, amit tettek, csak még jobban hozzávezetett a sorsom bevégzéséhez. Annie a harmadik Hold 12-dik csillagában született. Az áruló végzete. Ezt a nevet viseli. Az, hogy ő megkapta a második életét nem kegyesség. Csak puszta elővigyázatosság. Sok szabályt áthágva vagyok most a földön. Ide vágytam, az árulók világába vágytam. Akik nem is sejtik, hogy tisztább a lelkük, mint egykét angyalnak. Honnan is tudhatnák? Olyan szintű agymosást végeznek itt az emberekkel, hogy képtelenség leállítani. A folyamat elkezdődött már oly rég. Az ember azt hiszi, hogy a kereszténység manapság semmit se ér már. Sajnos egyre mélyebb gyökereket sző az emberekbe. Persze, szép és jó az, hogy a jóságot hirdeti, de a mártírkodás sosem volt tiszta dolog. Ezért nem bírom, mikor Annie kezdi az „önfeláldozósdit”. Annie a végzetem. Vagy maga a sorsom. Nem mehetek vissza a felhők fölé. Na, nem mintha akarnék, de egy-két információ jól jönne. Zoé lélekőre jelentésében engem is megemlített, amire számítottam és tudom, hogy most, hogy tudják, hol is vagyok, figyelemmel kísérnek. Vagy ez paranoia? Vajon mit fognak tenni? Annie ereje egyre nagyobb lesz. És eszem ágában sincs elpártolni tőle. Ha ő a végzetem, akkor inkább semmisülök meg általa a jó ügyért, minthogy agymosott lélekőrként tengessem napjaim. Miért gondolják azt, hogy pár gondolattalan gépezettel fent lehet tartani a jó ügy látszatát? Nem értem. Egész életemben védtem azokat a csodákat, akiket mellém rendeltek. Mindet, Kathyt, Zoét vagy… nem, Ő nem is juthat eszembe. A hozzám tartozó tökéletes társ. Micsoda irónia! Philipnek hívták. Nem kiskorától fogva vigyáztam rá. 16 éves lehetett. Magas fiú, barna szemmel és barna hajjal. Sok lány volt az életében. De egyiket sem szerette igazán. Volt egy közülük, akinek megnyílt, akit igazán szeretett, de ő nem volt hozzá őszinte. Sajnáltam Philipet. A kétszínűségét is megtudtam érteni. Félt. Iszonyúan félt a csalódásoktól, mégis azokban a tudatlan lányokban nyerte tetszését, akik csak csalódást okozhatnak. Persze úgy gondolta ő kerekedik felül. De ez nem így volt. Egyre masszívabb falat épített maga köré. Aztán egyszer véletlenül törés keletkezett az őt körülvevő aurában. A lelke megtört. Mire észbe kaptam, már zokogva térdelt a földön. Próbáltam csitítgatni, de nem ment. És akkor rám emelte szomorú szemeit. A reményvesztettség olvasható volt belőle. A fájdalom még több törést okozott, és a levegővétele is egyre szaporább lett, a belülről fakadó nyomástól. Meglátott, holott nem tettem magam láthatóvá. Nem ijedt meg. Nagy kezét az arcomra tette. Értetlenül simított végig rajta. A furcsa érzés, ami akkor hatalmába kerített, arra késztetett, hogy most azonnal kikell futnom a világból. Sosem éreztem még ekkora késztetést a menekülésre. Lényegében fogalmam sincs mi elől akartam menekülni. Előle? Hisz ismertem már, leírást kaptam róla és egy éve a védelmem alatt állt. Nem tudtam, mit is kéne tennem. Csak ott guggoltam előtte és néztem. Lassan megnyugodott, az aurája is rendbejött az apróbb repedéseknél. Továbbra is csak néztük egymást. Eltűntem. Elfutottam. El kellett mennem onnan, mert olyasmire készültem, amit egy lélekőrnek tilos megtennie. Igen, vonzódtam ehhez az emberi lényhez. Olyan tilos volt ez, mint embert ölni. A lelke viszont átfonta az enyémet. A kölcsönös ragaszkodást még súlyosbította a falainak lebomlása. Nem tudtam mit tenni. Nem akartam teljesen a társa lenni, mert borzalmas katasztrófa érte volna miattam. Nap, mint nap, egy - egy beszélgetésünk alkalmával éreztem a belőle áradó nyugalmat. Én adtam neki ezt a nyugalmat. Az egyetlen biztos pont az életében. Tönkre fog menni, ha el kell hagynom. Egy idő után, mikor a lélek már egyedül is tudja irányítani a személyt, nekünk, lélekőröknek el kell hagynunk a védelmezettünket. Ez az a szabály, amit nem szabad és egyben feleslegesnek is tűnik megszegni. Én mégis megtettem…