A szobában semmi nem volt feldúlva, ami viszont kizárja a mindig idegbeteg démontámadást. Körbepásztáztam a szobát hátha találok valami kapaszkodót, ami segítene kideríteni Kelly hollétét, mikor megakadt a szemem az éjjeli szekrényen. A mobilja! Egy olyan elszállt, mégis nagyvárosi lélek, mint ő sosem hagyná itthon a mobilját, eddig is mindig nála volt. Odaléptem, és a zsebembe csúsztattam, így viszont már biztos volt, hogy barátnőm nem önmagától tűnt el így. Sorban nyitogattam ki a fiókokat: Byron, Költő a máglyán, Shelly, Angol romantika, Az angol irodalom gyöngyszemei, Bohém romantika. Kelly tényleg oda van ezekért. Sok cetli, elolvashatatlan írással. A fiókokban nem találtam kézzel foghatót. A bőröndje meg biztosan üres, de azért megnéztem. Egy újabb könyv, már épp lemondóan sóhajtottam, mikor elolvastam a címét. Egy Utazó története írta: Kelly Walker. Az első oldal már önmagában furcsa volt, olvashatatlan írás, és össze vissza írott mondatok, satírozások, karikázások, nyilazások. Inkább, egy naplónak tűnt, mint rendes könyvnek. Beleolvasva csak annyit értettem, hogy Kelly képes utazni a világok között. Az is benne volt, hogy miért ráz az érintése és kiolvastam belőle, azt, amit már eddig is sejtettem: a félelmet. Az üldözőjét árnyéknak hívta. Találó név, mindenhová követi őt, nem tud tőle megszabadulni. Az üldöző meg akarja kaparintani Kellyt, hogy a képességét kihasználva az asztrálsíkba léphessen. Két napnál többet nem igen tölt egy helyen, mert addigra már rátalál Árnyék. Fél tőle, mert már párszor sikerült szembetalálkozniuk. Árnyék kétszer eltörte Kelly kezét. Ekkor villant be, a sóhajok hídjánál való afférom. Akkor az Árnyék lehetett. Már én is féltem, de nem hagyhattam magára Kellyt, ha nem én, akkor ki fogja megmenteni ettől az alaktól? Nincs senkije, volt egy ember, akiben bízott, de ő is elhagyta, annyira rettegett. Elszomorodtam. Eszembe jutott Daniel. Teljesen magam alá zuhantam, hogy voltam képes csak úgy otthon hagyni ennyi időre. De most nem tudok hazamenni, sem ide hívni őt. Becsuktam a könyvet és felkeltem. A szobámba siettem, összepakoltam pár hasznos dolgot és egy hátizsákkal léptem ki az utcára. Egy könyvtárat akartam először is megcélozni, hogy hátha van valami utalás az itt lévő démonok rejtekhelyére. Ha árnyék, akkor az árnyékvilágban a helye. És biztos segítséget is kér, ha eddig nem sikerült elkapnia Kellyt, most hogy ez mégis megtörtént, a kezéből ne csússzon ki.

Rengeteget mentem, igazából azt sem tudtam, hová tartok vagy éppen hol vagyok. Néha láttam táblákat, de annyira összevissza voltak, hogy egy útvesztő volt az egész. Majd megakadt a szemem egy ismerős szón: Libreria. Teljes siker. Igaz, múzeumként is működik, de legalább találtam egy könyvtárat. Óriási nagy épület volt, tele székekkel és asztalokkal odakint. Féltem bemenni, de erőt véve magamon eltökélten léptem be az ajtón. Lágy, halk zene szólt, egy udvarias hang szólt hozzám. A hang tulajdonosa egy hölgy volt, aki körülbelül harminc éves lehetett, lágy barna haja szépen ívelt álla alá kunkorodott.

- Miben segíthetek? – szólalt meg újra.

- A könyvtárat keresem.

- Máris. – kattogott valamit a számítógépén majd egy nagy mosoly kíséretében elmagyarázta az utat.

Nem tartott sokáig megtalálni a nagy könyvekkel kirakott épületet. Fogalmam sem volt, hogy fogok olasz nyelvtudás híján bármit is megtalálni, de legalább megpróbálom. Bementem, sajnos ki is kellett jönnöm. Egy térképet azért sikerült szereznem, ami nem egy utolsó dolog. Jártam az utcákat, nézelődtem. Sok démon mászkált, de sehol sem láttam nagyobb csoportosulást. Épp koncentráltam egy sikátorra amikor…