Egy kisebb csoport ténykedett a kisbolt melletti zsákutcában. Fáradtan próbáltam összeszedni minden erőm és tudásom, hogy kiderítsem Kelly hollétét. A démongyülekezet valami ládát cipelt, közben pedig próbáltam hallótávolságon belülre kerülni.

- Nem tudom, mi a francnak akar Árny sétálgatni az asztrálsíkon. Mi is azért vagyunk itt, mert a föld ilyen szempontból sokkal szórakoztatóbb. – szólalt meg nyújtózkodva az egyik emberalakba bújt lény.
- Én sem értem, de kit érdekel. Utálom ezeket a lélekrablókat, már azokból is egyre több van a földön. Elmehetnének az anyjukba. – mondta a másik.
- Igaz, azt hiszik, hogy a csicskájuk vagyunk. – emelte fel a hangját újra.
- Pedig nem, de mindegy, amíg megfizetik… - legyintett a másik.
- Nem kussolnátok már el? Baromi idegesítő hallgatni az értelmetlen gondolatmeneteteket. Árnynak van egy kis dolga az asztrálvilágban, csak figyeljetek, hogy ki ne csússzon a kezünkből a lány. – szidta meg őket a harmadik.
Neki volt valami a szemében, már amennyit láttam belőle. Valami szánakozó tekintet. Nem hoztam magammal, csak egy szenteltvizes palackot, meg egy kést. Nem akartam őket rögtön betámadni, jobbnak láttam a követést, de mikor indultak valami olyanról beszéltek, hogy igyekezniük kell vissza. Úgyhogy inkább úgy döntöttem, hogy odamegyek ahonnan ők jöttek.
Igazából fogalmam sem volt honnan jöttek. Bementem a sikátorba, de semmi ajtó, vagy ablak, vagy pince. Semmi. Se híre se hamva, hogy honnan hurcolták ki azt a ládát. Nem volt sok időm, ha sietnek, gondolom komolyan sietnek. Ide - oda toporogtam, nem tudtam mit is csinálhatnék. Aztán az a megérzésem támadt, hogy ha esetleg Kell auráját megérezném, eljuttatna magához. Próbáltam minden erőmmel ráhangolódni, de semmi. Végül mégis csak éreztem valamit. A falban? Bent van a falban? Elkezdtem kaparni a késsel a falat még végül sikerült kimozdítanom egy téglát. Még erősebben éreztem az auráját, egyre több és több téglát sikerült kimozdítanom még végül egy akkora lyuk lett, amin befértem. Mikor behuppantam egy alagútba csöppentem. Hihetetlenül büdös volt odalent, és párás a levegő. De a jel egyértelműen innen jött. Már vagy jó egy órája mehettem, sehol egy ajtó, még egy kanyar sem volt. Egyszer csak végre valami dörömbölést hallottam a falakon túl. Óvatosan mentem tovább. A dörömbölés egyre hangosabbá vált. Még csak nem az alagút végénél voltam ami beletorkollott egy újabb üregbe. Deja Vu, tisztára mint Viktor kelepcéje, azzal a külömbséggel, hogy nem én voltam lekötözve hanem Kelly, és, hogy Viktor nem dühöngött úgy, mint ez az Árny alak. Úgy tombolt, mint egy esze vesztett, ütötte a falat és ordítozott.

- Légy végre jó kislány – lépett oda eltökélt arcú hősnőnkhöz – és juttass át.
- Na ne gondold, hogy megteszem. Megkeserítetted az életemet, üldöztél, követtél, bántottál. Nem foglak átjuttatni. – újabb dühroham futotta át Árny testét.
- Hát jó – lihegett a falnak – van egy aduászom a számodra. – Kelly arca feszült lett.
- Ugyan mi? Megöltél mindenkit, akit szerettem.
- Még nem – nevetett fel. – Viktor az én jótevőm, neki kell valami, vagy éppen valaki akit te nagyon jól ismersz. – majdnem összerogytam.
- Nem tudom miről beszélsz. – Mondta halál nyugodtan Kelly, és tényleg nem tudta. Árny elnevette magát.
- Az a lány, akivel itt Velencében élsz nem éppen az akinek látszik. Igen, épp dolgozik – sóhajtott színpadiasan – azon dolgozik, hogy egy baromi értékes gyűrűt eljuttasson egy baromi jól eldugott helyre, ahol baromi nagy titkok vannak. – Kelly elfehéredett.
- Én ez.. ezt .. te jó ég.. – suttogta.
- Bizony ám. És mivel ennek nem szabad megtörténnie, simán feltálalom Viktornak a lánykát, ha nem teszed azt amit mondok. – feszülten figyeltem Kelly reakcióját, de nem vettem észre változást. Vajon érdekli mi történik velem? Árny tényleg nagyon veszélyes figura, de láthatólag, csak önmaga érdekli. Mikor ezen gondolkodtam valaki megmarkolta a vállamat…