Annie ma sem jött iskolába. Ez a lány egyszerűen hihetetlen! Miért akar vajon mindent egyedül elintézni? Nem tudom, miből is gondolja, így ennyi minden után, hogy megy neki egyedül bármi is. Bebizonyította, hogy nem tud nélkülünk boldogulni, jobb lenne, ha végre belátná. Dan egyre többet jár át hozzánk, hátha tudunk valamit róla. Sok beszélgetés után levontam azt a következtetést, hogy ők ketten furcsák Annie-vel, de tökéletesen egymáshoz valóak. Daniel felfogása furcsa, olykor zaklatott és makacs. Annie tök ugyanez. Bárki aki kívülről figyeli őket észreveszi a kettőjük közötti ragaszkodást, de a nyugalmat és a csendre való nagy odafigyelést. Egy- két mozdulat is elég ahhoz, hogy ezt látni lehessen. Ez a dolog pedig emlékeket tör fel bennem. Elszáradt, megkopott emlékeket. Mikor én születtem azt mondják, hogy minden csillag kihunyt. A hold 13-dik csillagában teremtettem. Az áruló éve. A neveltetésem nem épp ugyanazon a módon folyt, mint ahogy egy átlagos lélekőrnek. Hát persze, hogy nem. Nem voltam átlagos. Áruló voltam, már az első levegővételemkor. Így kicsit több odafigyelést kaptam. Jól kiképeztek. Érzelemmentessé akartak változtatni. De egy lélekőr… egy lélekőr nem tud érzelemmentes lenni. Minden egyes lelket, akit valaha is őriztem, valami csoda módon fogadtam a lelkembe. Minden ártatlan lélek második szíve voltam. Próbáltak elszakítani tőlük, de egyet sem hagytam. A végén ráébredtek a felhők feletti világban, hogy az, amit tettek, csak még jobban hozzávezetett a sorsom bevégzéséhez. Annie a harmadik Hold 12-dik csillagában született. Az áruló végzete. Ezt a nevet viseli. Az, hogy ő megkapta a második életét nem kegyesség. Csak puszta elővigyázatosság. Sok szabályt áthágva vagyok most a földön. Ide vágytam, az árulók világába vágytam. Akik nem is sejtik, hogy tisztább a lelkük, mint egykét angyalnak. Honnan is tudhatnák? Olyan szintű agymosást végeznek itt az emberekkel, hogy képtelenség leállítani. A folyamat elkezdődött már oly rég. Az ember azt hiszi, hogy a kereszténység manapság semmit se ér már. Sajnos egyre mélyebb gyökereket sző az emberekbe. Persze, szép és jó az, hogy a jóságot hirdeti, de a mártírkodás sosem volt tiszta dolog. Ezért nem bírom, mikor Annie kezdi az „önfeláldozósdit”. Annie a végzetem. Vagy maga a sorsom. Nem mehetek vissza a felhők fölé. Na, nem mintha akarnék, de egy-két információ jól jönne. Zoé lélekőre jelentésében engem is megemlített, amire számítottam és tudom, hogy most, hogy tudják, hol is vagyok, figyelemmel kísérnek. Vagy ez paranoia? Vajon mit fognak tenni? Annie ereje egyre nagyobb lesz. És eszem ágában sincs elpártolni tőle. Ha ő a végzetem, akkor inkább semmisülök meg általa a jó ügyért, minthogy agymosott lélekőrként tengessem napjaim. Miért gondolják azt, hogy pár gondolattalan gépezettel fent lehet tartani a jó ügy látszatát? Nem értem. Egész életemben védtem azokat a csodákat, akiket mellém rendeltek. Mindet, Kathyt, Zoét vagy… nem, Ő nem is juthat eszembe. A hozzám tartozó tökéletes társ. Micsoda irónia! Philipnek hívták. Nem kiskorától fogva vigyáztam rá. 16 éves lehetett. Magas fiú, barna szemmel és barna hajjal. Sok lány volt az életében. De egyiket sem szerette igazán. Volt egy közülük, akinek megnyílt, akit igazán szeretett, de ő nem volt hozzá őszinte. Sajnáltam Philipet. A kétszínűségét is megtudtam érteni. Félt. Iszonyúan félt a csalódásoktól, mégis azokban a tudatlan lányokban nyerte tetszését, akik csak csalódást okozhatnak. Persze úgy gondolta ő kerekedik felül. De ez nem így volt. Egyre masszívabb falat épített maga köré. Aztán egyszer véletlenül törés keletkezett az őt körülvevő aurában. A lelke megtört. Mire észbe kaptam, már zokogva térdelt a földön. Próbáltam csitítgatni, de nem ment. És akkor rám emelte szomorú szemeit. A reményvesztettség olvasható volt belőle. A fájdalom még több törést okozott, és a levegővétele is egyre szaporább lett, a belülről fakadó nyomástól. Meglátott, holott nem tettem magam láthatóvá. Nem ijedt meg. Nagy kezét az arcomra tette. Értetlenül simított végig rajta. A furcsa érzés, ami akkor hatalmába kerített, arra késztetett, hogy most azonnal kikell futnom a világból. Sosem éreztem még ekkora késztetést a menekülésre. Lényegében fogalmam sincs mi elől akartam menekülni. Előle? Hisz ismertem már, leírást kaptam róla és egy éve a védelmem alatt állt. Nem tudtam, mit is kéne tennem. Csak ott guggoltam előtte és néztem. Lassan megnyugodott, az aurája is rendbejött az apróbb repedéseknél. Továbbra is csak néztük egymást. Eltűntem. Elfutottam. El kellett mennem onnan, mert olyasmire készültem, amit egy lélekőrnek tilos megtennie. Igen, vonzódtam ehhez az emberi lényhez. Olyan tilos volt ez, mint embert ölni. A lelke viszont átfonta az enyémet. A kölcsönös ragaszkodást még súlyosbította a falainak lebomlása. Nem tudtam mit tenni. Nem akartam teljesen a társa lenni, mert borzalmas katasztrófa érte volna miattam. Nap, mint nap, egy - egy beszélgetésünk alkalmával éreztem a belőle áradó nyugalmat. Én adtam neki ezt a nyugalmat. Az egyetlen biztos pont az életében. Tönkre fog menni, ha el kell hagynom. Egy idő után, mikor a lélek már egyedül is tudja irányítani a személyt, nekünk, lélekőröknek el kell hagynunk a védelmezettünket. Ez az a szabály, amit nem szabad és egyben feleslegesnek is tűnik megszegni. Én mégis megtettem…