Egész kipihenten ébredtem, elfogadhatóbb külsőt is varázsoltam magamnak. Daniel az iskola előtt várt, elég feszültnek tűnt de amikor rámosolyogtam kicsit feloldódott. Biztos attól tartott, hogy esetleg nem emlékszem az esti bocsánatkérésre és továbbra is duzzogok.
- Szia!- köszönt rám jókedvűen.
- Szia!
- Hogy aludtál?
- Egész nyugodtan. És te?
- Én is!- vigyorgott újra.
- Mi van?
- Semmi! – kuncogott tovább, mikor elindultunk.
Szótlanul mentünk egymást mellett, néha pedig magamon éreztem aggódó tekintetét. Egész nap nagyon figyelmes volt, mintha figyelte volna minden mozdulatom. Lehet csak attól félt mikor török ki? Az utolsó órám után nem vártam meg. Attól, hogy nincs segítőm még ugyanúgy munkálkodnom kell. Minden könyvet végig bújtam, hol ezt kerestem, hol pedig valamit a harminckettőről. Mikor épp kifele igyekeztem az egyik sorból megláttam Danielt. Vajon mit keres itt? Ugyanabban a sorban állt mint akkor, amikor először láttam. A szemöldökeit ráncolta. Mintha vívódna, vagy szenvedne? Furcsa is lett volna ha minden rendben lenne ezzel a figurával. Az élete sivár, ahhoz képest, hogy ateista. Nem születik senki hívőnek de rögtön ateistának sem. Valaminek történnie kellett, hogy Istentagadó legyen. Amíg ezen agyaltam feltűnt, hogy észrevett.
- Hali Annie!
- Szia Daniel, hát te mi járatban?
- A beadandómhoz keresek egy könyvet de sehol se találom, pedig elvileg itt kéne lennie. Nem tudom így megcsinálni. A múltkor is kerestem már. De senki nem vette ki, se akkor se most. El lopni meg nem tudják. Nem értem. – Oké Ann, te már tényleg kezdesz begolyózni.
- Aha, hát nem tudom. – néztem összezavarodottan.
- És te miért vagy itt?
- Kutató munka.
- Aham, nem osztod meg velem?
- Ami azt illeti, utalásokat keresek a harminckettőre. És régi újságokat nézegetek.
- Azokat miért? – kérdezte meglepődötten.
- Hát, nem most éltem. Kíváncsi vagyok, hogy a múltam megváltoztatása milyen kihatással lett a környékre.
- Áháá. Értem. Ühm, mikor találkozunk?
- Nekem még kell fél óra. Suli előtt akkor fél óra múlva?
- Oké – kacsintott rám, majd visszasietett a táskájáért és már el is tűnt.
Volt tehát fél órám, hogy mint mindig ismét ne a saját dolgommal foglalkozzak. Hanem máséval. Mivel Daniel azt említette, hogy 3 életet élt eddig végig ezért fel kellett keresnem a régi újságokat. Mindenhol az ő nevét keresve, vagy esetleg arcát. Mikor már alig volt időm arra, hogy ezt tovább folytassam hirtelen ütközött velem szembe a rövid fekete haj, a csodás kék szemek és az apró művészi alakú száj. A hírben ez állt:

Autó balesetben hunyt el Daniel Greew. A 20 éves fiú megvédte kedvesét egy fékezhetetlen autó elöl a Saint Simon tér mellett. Napokig életveszélyes állapotban volt, és végül meghalt. A lány összeomlott. Senki nem nyilatkozik. Vajon mi történhetett pontosan?

Majd egy ezt követő:


Anett Villu tragikus elmezavarban szenved kedvese elvesztése miatt. Esténként beszélget és nevetgél, mintha a fiú még mindig vele lenne. A szülők tehetetlenek.

És még egy:


Nem tudták megmenteni az elmezavarban szenvedő lányt. A minap holtan találták a ház előtt lányukat a Villu család. Leugrott? Vagy lelökték, hogy megszabadítsák a fájdalmaitól? A nyomozás folyamatban van.


Ez a hír megrázott. Nem igazán tudtam mit is tehetnék, csak döbbenten ültem és néztem magam elé. Aztán eszembe jutott, hogy kint vár rám, gyorsan felkaptam a cuccaim és bocsánatkérően néztem a könyvtárosra, hogy mindent otthagyok hirtelen. Az újságot eldugtam a polc mögé.
Mikor leértem Daniel értetlenül nézett rám. Az érzéseim összevisszasága biztos furcsán hatott ki.
- Valami baj van ? – kérdezte meg mikor még mindig nem rendeződtek az érzéseim.
- Nem! – csattantam fel. – csak azt hittem elkések.
- Aha, értem. Nos merre akarsz menni?
- Menjünk valami forgalmas helyre. Alig mozdultam ki mostanában. Mondjuk régen sokat jártam a Saint Simon térre.– Daniel arca megfeszült.
- Öhm, nem mehetnénk valahova máshova? Mondjuk egy múzeum? – mosolyodott el, mintha arra várt volna, hogy régi szenvedélyem kihúzza Őt ebből.
- Nem, most nem igazán van kedvem hozzá.
- Biztos? – szorongott.
- Miért vágsz ilyen képet?
- Csak…azért mert… ott haltam meg.
- Jesszus!
- Nem hiszem, hogy te is szívesen mennél vissza oda ahol meghaltál.
- Igazad van. - döbbentem rá, mennyire hülye is vagyok. – Én is valamiért, talán tudat alatt de elkerülöm.
- Nos akkor?
- Akkor menjünk a Ligetbe.
- Rendben! – kacsintott rám, mintha mise történt volna.
Már jó ideje mentünk szótlanul. Nem akartam, hogy őrlődjön így rá kérdeztem.
- Daniel?
- Igen?
- Elmondod, hogy haltál meg? – láttam az arcán, hogy ez meglepte. – Mert tudod, én csomó mindent elmondtam. Igen azt még én sem, de rólad fele annyit nem tudok, mint te rólam.
- Igazad van. Hát jó! – vett mély levegőt – Nos, autóbalesetem volt 1946-ban. Az akkori szerelmemmel álltam a Saint Simon tér mellett és az autó ami közeledett hirtelen kanyarogni kezdett. Én ellöktem onnan Anettet. Aztán meghaltam. – nevetett erőltetetten a furcsa befejezés miatt. – Anett megőrült. Mikor nem mentem se a mennybe, se a pokolba, visszajárogattam hozzá. Próbáltam elhitetni vele, hogy mindez igaz és, hogy vele maradok. De mikor nem voltam ott, hanem csak messziről figyeltem teljesen megőrült.Öngyilkos lett. És mindezt én okoztam. Ha nem járogattam volna vissza…akkor...akkor talán nem hiszi azt, hogy megőrült és ez nem kergeti tényleg őrületbe. – Daniel arca elgyötört lett.
- De mikor meghalt nem találkoztál vele?
- Annie, nem ismered azt a mondást, hogy aki öngyilkos lesz a pokolba jut?
- Ó!
- Odajutott, pedig nem érdemelte volna meg. Próbáltam bejutni hozzá. De nem sikerült. Próbáltam beszélni az angyalokkal, de az sem sikerült. Mikor Istenhez fordultam hitetlenség miatt elutasított. Nem tehettem semmit. A hit…nem jön olyan könnyen. Nem tudtam Őt megmenteni teljesen. Sőt, a hülye akciómmal csak ártottam neki. – Daniel könnyei megcsillantak egy pillanatra, majd el is tűntek. Úgy tűnt most már nem a lány elvesztése bántja, hanem a lelkiismerete.
- Daniel, egy ember ha nem tudja mi van a túlvilágon mégis mit tehetne? Természetes, hogy megakartad menteni azt akit szeretsz.
- Igen, talán. De most már mindegy. Itt is vagyunk. – elmosolyodott.
Úgy éreztem, talán az, hogy elmondta és én megértettem segít neki valamelyest.
- Tudod Annie, nagyon jó lelked van.
- Tudom! – nevettem el magam. – Nem mindenki kap még egy esélyt. – kacsintottam rá.
A délután remekül telt. Sok mindenről beszélgettünk újra. Volt amit elvicceltem, de neki csak később esett le mire is gondoltam.
- Remélem a pokolra jutsz! – jelentette ki, miután újra kinevettem a lassúsága miatt.
- Héé! – förmedtem rá majd elkezdtem dobálni fűvel. Futni kezdtem előle már előttem is termett és nem engedett el. Hiába próbáltam ellenkezni eldőltünk. Nevetve néztem a szemébe és elpirultam a közelségétől.
- Nyertem! – jelentettem ki büszkeséggel, felette voltam. Mire elkapta a derekam és a hátamra fordított.
- Szerintem meg nem! – mondta csalafinta mosollyal. Majd csak annyit vettem észre, hogy lehunyom a szemem és közeledik lassan arca az enyémhez.
Ajkai olyan gyengédséggel mozogtak, hogy azt kívántam sose hagyja abba. Majd hirtelen erősebben követelték és birtokolták az enyémeket. Az idő érzékem kihagyott, ahogy a szívverésem is. Mikor feleszméltünk már sötétedett. Felkelt, megfogta a kezem és engem is felrántott. Majd újra megcsókolt és kijelentette:
- Menjünk! – elnevettem magam, mire ő is elmosolyodott.
Miközben hazafele mentünk olyan szorosan fogta a kezem, mintha azt hinné elveszít amint elengedi. Az ajtónál megállt és elbúcsúztunk. Már alig vártam, hogy újra lássam másnap.