Próbáltam kivenni, hogy ki lehet az. Először azt hittem Viktor van itt újra. De amint kitágítottam a pupilláimat hihetetlen gyorsasággal termett előttem.
- Ann…
- Te meg mit keresel itt? Tűnj el azonnal! – kiabáltam rá Danielre aki megbánást mutatva az arcán nem tágított.
- Nem megyek sehova.
- De igen mész! – Ordítottam rá, alig bírtam lenyelni a sírást ami már feltörni készült.
Épp tuszkoltam kifelé mikor arcomat két keze közé vette és megcsókolt. Megsemmisülve álltam a karjai közt, miközben a könnyeim megállíthatatlanul gördültek le az arcomon.
Mikor abbahagyta elgyötörten nézte az arcomat, amin nem látszott se düh, se harag csak a puszta fájdalom.
- Én.. – kereste a szavakat.
- Menj el kérlek…- suttogtam
- Nem hagylak el.
- Daniel, menj el! – néztem fel rá, mire két könnycsepp váratlan sós ízét éreztem meg a számban. Letöröltem őket és vártam. De Daniel nem tágított.
- Soha!- mondta magabiztosan.
- Daniel…- kezdtem volna bele újra, mire ismét magához vont és olyan szorosan ölelt, hogy egy pillanatra azt hittem valóban itt marad és nem hagy el. De ez a felismerés pont, hogy kiszakított magából és erősen kezdtem eltolni magamtól.
- Annie, csak hagy mondjam el. Kérlek! Hallgass meg. Belehalok, ha újra még egy napot vagy egy percet is nélküled kel töltenem. Te vagy mindaz amire eddig vágytam. Okos van, gyönyörű, makacs de mégis jó szívű. Kérlek.
- Nem érdekel, volt rá lehetőséged de nem éltél vele. Nem leszek együtt árulókkal. Tűnj el!
- Gondolkodnom kellett.
- Megmondtam, hogy nem érdekel.
- Kérlek. – könyörgött miközben a taszításomat könnyedén elhárította és magához húzott. A szemébe kellett néznem, hogy végleg elszakadjak de mikor felnéztem rá apró csókokat lehelt a bőrömre. Az arcom és a nyakam minden pontját behálózta forró leheletével. Szaporábban kezdtem venni a levegőt és úgy éreztem rögtön összecsuklik a lábam. Kezei az arcomon pihentek és formáztak libabőrös vonalakat. Egyre jobban kívánt éreztem ahogy nekem feszül. Átöleltem, mire felkapott de a száját egy pillanatra sem vette le az enyémről. Nem ellenkeztem, hisz igaz, hogy másnak talán egy nap nem jelentett volna ennyit, de egy napot tapasztalhattam a pokolban. Egy nap amikor úgy érzed minden elveszett. Minden érintésére szükségem volt. Felém hajolt és egy hosszú pillanatra egymás szemeit fürkésztük. Láttam benne a vágyat, de láttam mást is amit nem értettem. Értetlenül érintettem meg a szemeit, azok lecsukódtak és várták buta mozdulatom végét. Az arca fájdalmat tükrözött vagy inkább félelmet. Kinyitotta a szemét.
- Szeretlek.
Magamhoz vontam és tovább csókoltam. Hittem neki. Lassan kerültek le rólunk a ruhák. Nem játszottunk egymással, ez most nem az a pillanat volt. Ütemes lihegések és sóhajok hagyták el ajkainkat mikor épp nem feledkeztünk bele a csókmámorba. Jó sok idő után pihegve karoltunk egymásba, piciny csókokkal érzékeltetve mennyire fontos is a másik. Így aludtunk el végleg.