Hangos csörgésre ébredtem. Daniel is mocorogni kezdett mellettem. Gyorsan sietve összekaptam magam, zöld ruhába dobtam a testem és kimentem kávét főzni. Sikerült egy kicsit felébrednem és halottam ahogyan Daniel is öltözködik. Tudtam, hogy a mai nap nem lesz könnyű, mégis muszáj lesz Artékhoz mennem.
- Jó reggelt! – csókolt bele a nyakamba a hátam mögül.
- Neked is! – fordultam meg mosolyogva.
- Nem akarsz még visszabújni kicsit? – kérdezte, miközben végigmért a szemeivel.
- Nem! – néztem rá vigyorogva. Értetlenkedve húzta fel a szemöldökét.
- És mért nem? Mi van abban a kávéban, hogy ellent tudsz állni? – nevettem.
- Semmi Édes, de most nincs idő gyors menetekre se.
- Hát jó. De akkor nekem is szükségem lesz valami cuccra, hogy egész nap ne azon járjon az eszem, hogy elraboljalak óra közepén és bevigyelek valahová. – erőltetetten felnevettem, mert kezei nem épp iskola indulásra méltó utakat jártak be.
- Elég! – toltam el. – Még a végén azt hiszem csak ezért vagy velem. – mondtam, hogy elvegyem a kedvét és egyben kicsit lenyugtassam a szívem.
- Hah! – horkantott fel. – Inkább megyek készülődni. – vérig sértve távozott a konyhából. Fél óra múlva már én is késznek éreztem magam.
Csendben sétáltunk az utcán. Indulás óta meg sem szólalt.
- Ennyire megsértődtél? – böktem mosolyogva oldalba.
- Igen! – húzta fel az orrát.
- Hát jó. – vontam meg a vállam és mosolyogtam tovább.
- Nem mersz kockáztatni mi?
- Ezt, hogy érted?
- Semmi.
Mikor beértünk az iskolába Kathy és Sejla már vártak. Daniel sietett az órájára és egy arcra puszival otthagyott. Lebiggyesztett ajkakkal mentem a lányokhoz akik jót vihogtak az arckifejezésemen.
- Minden oké ? – kérdezte Sejla.
- Persze. – vágtam rá mérgesen, mire újra kuncogni kezdtek.
Az első két óra lassan telt, és rájöttem, hogy tanulnom se ártana valamit. Daniel a közös óránkon rám se nézett. Duzzogva vonultam ki az osztályból, és kifelé menet elkaptam a pillantását de nem érdekelt. Nem értettem mire jó ez most neki. Még játéknak se jó már. A folyosón vártam Kathyre mikor láttam, hogy Daniel szemével keres és mikor észrevett gyors léptekkel közeledett. Nem hagytam magam, nem duzzogtam, hanem egyszerűen csak tényleg rosszul esett amit csinál. Ez a színjáték. Fogtam Kathyt és behúztam a lány mosdóba.
- Mi van már Ann? – puffogott Kathy.
- Semmi, csak Daniel színészkedik. Nagyon megbántott.
- És egész életünket a mosdóban kell töltenünk ? – sóhajtottam egyet.
- Nem. Jó – adtam meg magam. – Igazad van.
- Kösz. – vigyorgott.
Kathy megadta a módját annak, hogy ne legyen feltűnő a nem is a mosdó céljára használt helységből kijönni. Vicceket kezdett el mesélni amitől dőlt belőlem a nevetés. Daniel szorongva álldogált, neki dőlve a falnak. Nézelődött és mikor meghallotta a nevetésem odakapta a fejét. Elkomorultam. Odajött hozzánk, köszönt Kathynek majd siettetve felém fordult.
- Beszélhetnénk ? – kérdezte szomorúan.
- Mért? Visszajött a hangod? – vágtam hozzá vigyorogva. De erre csak biccentett. Kathy is bólintott és mosolyogva ment Sejlához aki rémült arccal keresett minket. Majd mikor Kathy odaért jól leszidta. – Na mondjad. – Daniel arca küszködő volt, és nem igazán akarta kinyögni amit szerettet volna.
- Nem tudom miért hiszed azt, hogy csak a szex miatt vagyok veled. Még viccnek is rossz. Az, hogy iszonyúan kívánatos vagy, az csakis a te hibád – vigyorgott – Úgyhogy ezt a feltevést felejtsd el.
- Na idefigyelj! Viccnek nem volt rossz, és láthattad, hogy nem gondolom komolyan. De ennek ellenére mit ne mondjak remekül bírtad a duzzogó elsőst játszani. – be se fejezhettem a mondandómat szorosan magához húzott és az eddigi lehető legszenvedélyesebb csókot adta. Mindenki lefagyva nézett a folyosón ahogy én is lefagyva álltam. – Ez meg mi volt? – kérdeztem meglepődve.
- Semmi. – vonta meg a vállát. – Csak szeretem, mikor dühös vagy. – vigyorgott el. – Tudod, mert csak azért vagyok veled. – le legyintettem és faképnél hagytam. Nem volt bennem felháborodás, csak lefárasztott. Ő is vigyorogva nézett utánam és már alig vártam, hogy este legyen.
- Na minden oké? – kérdezte Kathy.
- Persze. – fújtam ki a levegőt. – Ne haragudj Sejla.
- Ó ugyan. Kathyn már kitöltöttem a mérgem. – Mosolygott, mire Kathy megforgatta a szemeit.
Lement az utolsó órám is és kapkodva indultam az ajtó felé. Negyed órám volt, hogy pontosan egyre az erdőhöz érjek. Kint egy elegáns öltözetű fiú toporgott, kiléptem az ajtón és felragyogott a szeme. 15 éves se lehetett talán, sűrű szőke haja oldalra volt fésülve.
- Te vagy Annie? – kérdezte mosolyogva. Nagy csattanás tört elő a hátam mögül. A szőke fiú rémült arccal nézett mögém.
- Mégis mit gondolsz? Megmondtam, hogy a közeledben leszek mikor mész! – dörrent rám Daniel. – Te meg ki vagy?
- Öhm, - szedte rendbe a vonásait az idegen. – A nevem Ronald. Ronald Art.
- Ó! – jött ki belőlem a felismerés. – Szia. – mosolyogtam – Bocs a barátom pofátlanságáért.
- Semmi baj. – mosolygott ő is.
- Látom itt rám már nincs szükség. – duzzogott megint Daniel. Ma egész nap ezt csinálja, kezd elegem lenni. Megfogtam a karját és visszarántottam.
- Itt maradsz! – sziszegtem halkan a fogaimon keresztül. Ronald vihogásban tört ki, de amint észrevette Daniel szúrós tekintetét már le is fagyott róla a mosoly.
- Apám kért rá, hogy kísérjelek el az erdőig, mert újra megnövekedett a lélekrablók száma errefelé. És mivel én vagyok a legjobb harcos a klánunkban, így biztonságban lesztek.
- Hah! – horkantott fel Daniel és elfordította a fejét.
- Indulhatunk?
- Persze. – mosolyogtam tovább.
Ronald előre ment mi pedig követtük. Még mindig erősen fogtam Dann kezét, nehogy elszaladjon.
- Abba tudnád hagyni már a mai napra a duzzogást?
- Nem! – emelte fel a fejét.
- Figyelj, megértem, hogy neked mint férfinak dühítő lehet, ha az önérzeted ennyire sérül ráadásul sorozatosan. Meg persze, hogy nem te védheted a „gyenge” nőt. De most már fejezd be. Mert elég idegesítő. Azért rohantam és feledkeztem meg a te „védelmező pozíciódról” mert késésben voltam. Nem azért mert leráztalak. Amúgy is tudod mennyire nem szeretem a pesztrálást.
- És ez öngyilkossághoz vezérel ?
- Nem. …. Szabad akarathoz. – válaszoltam elmélyült szemekkel bambulva az utat. Éreztem ahogyan megilletődve rám néz és belenyugszik. Nem is próbált visszavágni.
Lefejtette a karomat magáról és összekulcsolta az ujjaink. Nyomott rájuk egy puszit és tovább bámult oldalra. Mosolyogva néztem rá és örültem, hogy kicsit felfogja mire is gondolok.

Az erdőhöz érve Ronald elővett egy mobilt és belemotyogott valamit. Jasen jelent meg a fák közül és tessékelt be minket. Kicsit feszült lettem. Mintha az erdőben nagyobb bajban lennék, mint a nyílt utcán.

- Nyugi. – suttogta Daniel.

Ronald a hátunk mögött jött és zsebre tett kezekkel lazán rugdosta arrébb az útjába akadó ágakat. Észrevettem, hogy Jasen néha- néha furcsa mozdulatokkal megérint egy-egy bokrot vagy fát. Gondolom jelzés céljából. Majd hirtelen átsuhant egy újabb vízió az agyamon. Két démon támadt ránk és Ronald hihetetlen gyorsasággal rántott minket az erdőbe Jasent védtelenül hagyva. Felsikoltottam.
- Mi az? – kérdezte mind a három fiú.
- Volt…egy…látomásom. – kapkodtam a levegőért. – Rohannunk kell, jönnek!
- De kik? – kérdezte Ronald.
- Két démon. – fogalmam sem volt, hogy min mulatnak ilyen jót az Artok, de vigyorogva néztek egymásra.
- Na tesó?
- Nem azt mondtad, hogy az apád? – kérdeztem megrökönyödve.
- Végül is oly mindegy. – nevettek – De az apa öregít. – Nem értettem egy kukkot sem abból amit mondtak és egyben nem értettem miért nem menekülünk. A két démon se váratott magára. Ronaldot megelőzve pentagrammot firkáltam körénk így mind a ketten csatába szállhattak egy ideig. A két démon kacagott, mint valami őrültek. De egyáltalán nem harcos démonok voltak. Nem értettem mit keresnek az erdőben, csak miután Ronaldék leterítették őket.
- Mit akartok rohadékok? Ez a mi területünk. – mondta Jasen, és hangja arisztokratikus lett.
- Őt. – bökött felém az állával. – Nem sokára a mienk is leszel. – nevetett. – Rémülten karoltam Danielbe aki rögtön végezni akart velük. De a vámpírok már el is intézték őket.
- Sietnünk kell. – kezdte Jasen.
- Újabb lélekrablók ?
- Igen.