Alig mertem kinyitni a szemem.. Lépteket és morgásokat hallottam. A levegő nyirkos volt és hideg. A karom is rettenetesen fájt. Az utolsó emlékképem a zuhanás volt. „Meghaltam? Megint? Utólag nem ilyen érzés volt az biztos. Mi történhetett?” Lassan nyitottam ki a szemem, és próbáltam behatárolni, hogy hol lehetek. Rácsok. Ez egy cella!- kiáltottam fel gondolatban. A morgások hangosabbak lettek és már meg is bántam, hogy kinyitottam a szemem.
- Szóljatok Viktornak! Felébredt! – jött a kiáltás a cellám mellől. Kopogásokat hallottam és további morgásokat. Elkezdtem félni. Lassan fókuszáltam az előttem lévő alakra, mire végül feltűnt az ismerős arc.
- Na végre! Felébredt a mi kis Csipkerózsikánk. Hogy aludtál? – incselkedett.
- Csezd meg!
- Ugyan már kedveském, nem vagy olyan helyzetben, hogy így beszélj velem. Különben sem értem mi a bajod. – vigyorgott tovább.
- Hogy mi a bajom? – meredtem rá. – Tippelj rohadék! – emeltem fel megkötött kezeimet.
- Engedjétek el! – szólt oda az egyik csatlósának aki eleget is tett a kérésnek. – Most már boldog vagy? – mosolygott szélesen.
- Persze. Baromira. Mégis minek ez a színjáték?
- Ugyan már kicsikém, ne rontsd el a hangulatot. – nézett rám könyörgő szemekkel.
- Mégis mit akarsz tőlem? Nincs meg a teljes kőtáblád. Különben is már biztosan keresnek. Neked véged.
- Ha – ha – ha. – kacagott. – Nagyon vicces vagy. De rosszul tudod csibém, hála a ti figyelmetlenségeteknek, nálam van a kőtábla minden része. Biztos helyen. – elsápadtam. – És ha a barátaid úgy döntenének, hogy kockáztatnak és idejönnek, akkor bizony filé lesz belőlük.
- Rohadj meg! – morogtam újra.
- Uram! – érkezett egy démon. – Sikerült rálelnünk az angyalgyilkosra. Hamarosan ide is ér.
- Csodás! – örömködöt Viktor majd ismét felém fordult. – Vigyétek! – abban a pillanatban két kéz megragadott és folyosókon át vezetett. Út közben rengeteg démont láttam őrségben, de nem ez volt a furcsa. A sok démoni aura között volt jó pár angyali is. De minek diskurál egy démon egy angyallal ? „ Úristen!” – leheltem. A szemeim tágra nyíltak a felismeréstől és a rémülettől.
Egy tágas helyiségbe lettem vezetve. Leültettek egy székre.
- Uram, a tábla mindjárt készen áll.
- Csodás! – örömködöt újra. – Őt kötözzétek le, mielőtt még szökésben gondolkozna. Az angyalgyilkos?
- Pár perc és itt lesz.
- Remek. –
Kis idő múltával bevezettek egy lányt. Mikor leültették mellém, csak akkor vettem észre, hogy ismerős valahonnan. „ Hát persze!” – csaptam volna a homlokomra, ha nem lettem volna lekötözve. Gyűlölködő szemei mindent elárultak.
- Nos kedvesem, örülök, hogy itt vagy. Egyszerűen lenyűgöz a munkásságod.
- Mi köze magának az én személyes bosszúmhoz?
- Háborút szeretnék kirobbantani a földön a mennyben és a pokolban. – vigyorgott. Én pedig ültömben lefagytam a gondolattól. – Mivel, ma még hatalmas erőre teszek szert általa. – mutatott rám. - Így jó néven venném, ha csatlakoznál.
- Bocs, de szólóban dolgozom.
- Pedig jó pár angyal lesz terítéken.
- Akkor sem érdekel az ajánlata.
- Kár…
- Magának nem, mivel minden angyalt gyűlölök egytől egyig. Nem hiszem, hogy tudnék velük harcolni. Csak a sajátjait ölném, az pedig nem diplomatikus. Főleg ezt a fajtát gyűlölöm – bökött az egyik őrre aki csak rámosolygott. Szóval bocs, de nem.
Kikerekedet szemekkel meredtem rá. Angyalokat öl? Te jó ég.
- Uram, a kőtábla készen áll.
- Remek. – sóhajtott- Sajnálattal hallom ezt. – „Adrien!” – kiáltottam fel újra magamban, mire pont, mint múltkor az ég megnyílt és Ő leszállt. „ Te jó ég mit tettem!” Nee Adrien! Menekülj!
- Á Adrien! Ez így még jobb, a tábla még hatásosabb lesz. – zokogni akartam, sikítani. De nem mertem. Az angyalgyilkos lassan felállt a szemében elszántság volt és a már megszokott gyűlölet. A szája sarkában pedig halvány mosoly játszott.
- Viktor, ugye nem gondolod, hogy olyan rosszul végzem a dolgom, hogy odaadom neked az erőm? – szólalt meg Adrien. – Te! – nézett a mellettem már felemelkedő helyzetben lévő személyre kikerekedett szemekkel.
- Na igen – szólalt meg a feketehajú lány. – És ha már itt vagyok, ugye nem gondolod, hogy nem ölöm meg az áruló angyalaid? – felnevetett. – Vele kezdem – mutatott Adrienre a tőrével.
- Neeeeee! – kiáltottam el magam – Ne tedd! Kérlek inkább engem ölj meg. Kérlek. - zokogtam. De késő volt.
Valószínűleg akkor sem hallgatott volna még ha hallotta volna is a könyörgésem. Adrien és az angyalgyilkos egymásra támadtak. A bot és a tőr. Lihegések, csapások és morgások hallatszottak. A démonok meg csak álltak és néztek. Nem nagyon zavartatták magukat.
- Azért mert Ő megbántott mindenkinek bűnhődnie kell?
- Így van! Mind mocskos álszent lények vagytok. Önzőek, beképzeltek és undorítóak. Játszotok az emberek érzéseivel. – megrezzentem ahogy odavágott. De nem találta el.
- Megölted a húgomat! Itt a fejemben az arcod te némber! És még te papolsz? Még mi vagyunk álszentek?
- Nem volt jobb nálad. Feltámasztott egy kislányt csak hogy megöljön, aztán megölte a kislány apját aki erre megkérte. Nem fogom sajnálni, ahogy téged sem.
- Kuss ribanc. – tört rá elborultan, de a lány kitért előle és oldalba szúrta.
- Véged! – morogta a fülébe. Levágta a szárnyait és még belé döfött párat. Kitört a káosz, elájultam. Mikor felébredtem még javában gyilkolta az angyalokat a dühtől lángoló lény.
„ Itt az idő” – gondoltam magamban és megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet a kötés alól. Ám akkor egy csuklyás alak lépett elém és egy jól irányított pofont kaptam.
- Meg ne próbáld! – nézett rám egy ismerős zöld szempár, majd visszalépkedett Viktor mellé. Az előbb még biztos nem volt ott.