Kipihenten, de egyáltalán nem jól mentem iskolába. A keddi napot végig aludtam, szerdán pedig reggel riadtam fel, hogy nem szabad halasztanom. Nagyon lassan készültem el reggel és mire beértem már meg is bánta, hogy erre vetemedtem. Sejla és Kathy kint álltak, és amint megláttak boldogan intettek felém. Egy apró mosolyra voltam csak képes. Csak ennyire futotta és csak a másodperc tört részéig.
- Gond van? – kérdezte halkan Kathy.
- Nem, semmi. Csak még megvisel. – hazudtam. Bólintottak.
A nap iszonyúan lassan telt. Magamban azon őrlődtem, hogy hogyan is oldhatnám meg ezt az egészet. Ha valami mozgást láttam felriadtam, nagyobb zajokra összerezzentem. A nap vége felé kész idegroncs voltam és a kezem is úgy remegett, mint a nyárfalevél. Sírni, hisztizni és dühöngeni lett volna kedvem. Órák után a könyvtárba rohantam, vagyis inkább menekültem a tömeg és a zaj elöl. Találomra levettem egy könyvet, semmi kedvem nem volt olvasni, csak mutatóba cselekedtem. Leraktam magam elé és csak néztem. Belefáradva ebbe is, lehajtottam rá a fejem és próbáltam lenyugodni. Suttogások. Felkaptam a tekintetem a szívem majd kiugrott, levegő után kapkodtam. Egy nagy lélegzetvétel után megnyugodva hajtottam vissza a fejem a könyvre. Épp nevetni akartam magamon amikor újra hallani véltem a suttogásokat. Ijedten sodortam le a könyvet az asztalról, ami elég nagy zajt csapott a csendes könyvtárban. Kicsöngettek a hetedik óráról.
- Annie, olyan vagy, mint aki szellemet látott. – mondta Kath és szinte hallottam amint magában azon gondolkozik, hogy normális vagyok-e. Sejlára kaptam a fejem aki vizsgálódva nézte az arcom.
- Nagyon furcsa dolog történt velem. És nem hallucináltam. Bent voltam a könyvtárban, levettem egy könyvet. Fáradt voltam ezért ráhajtottam a fejem. Erre a könyv elkezdett suttogni. – magyaráztam. Kathy arca elkomolyodott. Sejla összeráncolt homlokkal nézett a semmibe.
- Te…te hallod az angyalok sóhajait? – döbbent le Kath.
- Mit? – kérdeztem értetlenül.
- Hihetetlen! – nyögte Sejla.
- Van egy mítosz, miszerint voltak és vannak angyalok akik könyvekbe írták a sóhajukat. – magyarázta Kathy.
- Ugyan, ne mond, hogy te ezt beveszed? – legyintettem le. – Ez csak mese.
- Nem igazán. – szólt közbe Sejla. Az arca kínlódást tükrözött. – A gond az, hogy ezek az angyalok akik sóhajaikat beleírják egy könyvbe általában kételkednek önmagukban. És..., de mindegy is. Szóval, nagyon kevés ember hallja őket. Szinte csak azok akik olyanok, mint ők. Akik kételkednek magukban. – jelentőségteljes pillantását rám szegezte.
- Jól vagyok! – törtem ki ellentmondást nem tűrően. De Kathy aggódó tekintete csak még jobban felidegesített. Kiviharzottam az épületből és rohantam hazáig. Magamra zártam az ajtót, idegesen dobáltam arrébb a cuccaim és dőltem be az ágyba. Kikészültem. Nem akartam, hogy aggódjanak vagy sajnáljanak. Megoldom a gondjaim. Megoldom a kételyeim. Nincs szükségem bizalmatlan tekintetekre. Danielre van szükségem. Élő halottnak érzem magam, ha egy percig sincs velem.

Két hét. Már két hete annak a végzetes napnak. Két hete nem történt az angyalok sóhajain kívül semmi furcsaság. Se egy démon, egy angyal. A vámpírok mindig készenlétben. Sokat találkoztam Debivel, jól esett a társasága. Igazán aranyos lány és üdítő. Sejla és Kath azóta figyeltek minden egyes szavukra amit nekem intéztek. Nem vonták kétségbe a megoldó képességem. Kathy sokszor ajánlotta fel, hogy aludjak ott, de visszakoztam. Bár titkon Daniel hiánya már szinte felemésztett. Nem tudtam, hogy vajon tényleg itt van- e a közelben. Néha mintha láttam volna felvillanni az arcát, de ezt nem vettem kézpénznek mert néha Adrien arcát is láttam. Kezdtem kifordulni önmagamból. Ez is egy ilyen nap volt. Végig szenvedtem, egész jól ment a tanulás. Mikor kimentem a teremből, elgondolkodtam. Szánalmasnak éreztem magam. Tényleg ilyen önsanyargató lennék? Elhatároztam, hogy összeszedem magam. Ha ezzel visszakaphatom Danielt és vele együtt az életemet, akkor legyen. Boldogan mentem végig a folyosón. Egész nap próbáltam pozitív lenni. Adrien elvesztésének feldolgozása nem volt kis feladat, de ettől még nem kell lelkileg is meghalnom. A kapcsolat ami köztünk volt így is bomlani kezdett. Danielt kell visszaszereznem. Szünetben épp a szekrényem felé tartottam mikor hátulról átöleltek.
- Erre az érzésre vártam. – suttogta. A hangjától az egész testem lángokban állt.
- Daniel. – suttogtam alig hallhatóan.
- Itt vagyok. Végig itt voltam és most már itt is maradok. – megfordultam és a karjaiba ugrottam.
„Most már minden rendben lesz.”- gondoltam. Mire bevillantak a képek…