Másnap reggel, nagy nehezen ugyan, de felkeltem. Kelly már javában készülődött. Miután én is elkészültem, taxiba vetettük magunkat és elindultunk a Sóhajok hídjához. Ahogy a megmentőm megjósolta, valami rémesen burjánzó embertömeggel találtuk szembe magunkat. Én majdnem pánikrohamot kaptam, amin Kelly jót mulatott.
- Ugyan már Annie – sóhajtott. – Ne aggódj, nem esznek meg.
- De hozzám ne érjenek! – jelentettem ki. – Belépnek az intim szférámba. – Kelly lemondóan legyintett rám, miközben ádáz harcomat vívtam az engem megérintő emberekkel, akik ezzel nem is sejtették mennyire szétszedik az idegeim. Nagy nehezen kaptam egy kis teret, amibe nem is engedtem be senkit. Próbáltam kitalálni, hogy vajon ki ember és ki angyal, mert persze nem volt elég ember, még pár angyalt és démont is ide kellett sűríteni. A színpompás aurák megfigyelése után levontam a következtetést, kinek mekkora a csalódás és mekkora az öröm. Kelly figyelmeztető, rázó érintése ütött ki a gondolatmenetemből.
- Na, lassan mehetnénk, nem?
- Mi? Nem, dehogy még nem találtam meg Adamet addig nem. – mondtam feszülten, Kelly arca elfehéredett.
- Te ebbe a tömegbe akarsz megkeresni egy Adam nevű srácot. – Ú, hogy az a lepcses szám - szidtam magam.
- Kelly, menj előre. Utánad megyek, felismerem Adamet, ne aggódj. – mosolyogtam rá – Ő a szponzorom, mégis csak illene felismernem. – nevettem, mire egynapos barátnőm visszahozta az eredeti színét.
- Rendben. Akkor majd gyere. – intett.
Tovább figyeltem a körülöttem levőket. Valami kivilágította majdnem a szemem, épp ki akartam deríteni ki a tettes, mikor megláttam Adam mosolygó arcát miközben a gyűrűjével játszik és engem néz. Intett a fejével, hogy kövessem. Egy csendesebb helyre érkeztünk, ahol senki sem láthatta, hogy számukra láthatatlan lénnyel beszélgetek.
- Üdv itt – mosolygott. – A nevem Adam, a tied pedig Annie, ugye?
- Jók a megérzéseid – nyújtottam a kezem. - Nos, akkor oda is adhatnád azt a tárgyat, mert sietnem kell. – Adam elnevette magát.
- Először át kell lépned egy lélek kaput, hogy bizonyítsd a lelked tisztaságát.
- A 10 parancsolat kőtáblájának félig- meddig felnyitása nem elég? – néztem rá megrökönyödve.
- Nem. Ezeknek a lélekkapuknak más érzékelőjük van.
- Remek. – sóhajtottam.
- Ne aggódj, elviszlek oda. Átmész és ennyi.
- Jó, de mikor?
- Holnap hajnalban. Ott leszek a hoteled előtt.
- Akkor ott. – egyeztem bele. Siettem nehogy Kellynek feltűnjön az eltűnésem. A tömeg még nagyobb lett, mint eddig. Valami elkapta a csuklóm.
- Hogy képzeled, hogy ide tolod a képed? – kérdezte a kéz tulajdonosa. Ledöbbentem.
- Mi a… - megrántotta a kezem. Szúró fájdalmat éreztem. – Mit csinál? – nyögtem.
- Ne hadoválj Walker! – utasított idegesen. Walker... de az én nevem nem Walker. Kelly!!
- Már megbocsásson, de az én nevem nem Walker. – a szorítás lassan lazult a csuklómon.
- A nyom pedig... – suttogta, majd eltűnt. Hiába kerestem nem találtam meg rosszakaróm auráját. Vajon miért kereste Kellyt? Oda is értem, Kelly idegesen nézett ki a taxiból.
- Na, végre itt vagy.
- Aha, megbeszéltem a munkát. Csak akadt egy kis gond a tömegben. – a hangulat megváltozott. Kelly hisztérikusan felnevetett.
- Hát igen, nekem is. – szorongott.
- Ja… valaki elkapta a csuklóm. Majdnem frászt kaptam. – Kelly megmerevedett ültében.
- Jó, hogy nem esett bajod. – motyogta.
- Remek. Mehetünk?
- Persze. – válaszolta kifelé bámulva az ablakon.