Mikor összegyűrt szemeimet próbáltam kinyitni s azt kérdezgettem magamtól, vajon már elmúlt-e, hirtelen döbbentem rá a felismerésre. Életem első szakadatlan látomása. Az üres ház, eltévedt kisfiú és… eröltettem, de nem jutott eszembe minden, mintha valaki megszakította volna. A múltam sötét titka, milyen irónikus. Nem emlékeztem, hogy Adrienn mit mondott az emlékek visszahívásáról. Ha már így alakult, nincs választás, hívnom kell.
- Adrienn!
- Igen Annie? – kérdezte hidegen.
- Öö.. zavartalak ? – lepődtem meg a hangsúlyon amit használt.
- Nem, dehogy! Csak nem könnyű ingázni ég és föld között. - nevetett erőltetetten.
- Ó! Ne haragudj. – pirultam el.
- Semmi gond. Nos mit szeretnél?
- Most volt látomásom, de a végére nem tudok visszaemlékezni. És elfelejtettem az emlékvisszahozás rejtelmeit. – Nevettem.
- Khm, ez nem vicces, ne legyél ilyen csapodár. Tedd a két kezed össze, és összpontosíts. Majd mint a rendes emberek mikor erőlködnek, odateszik a halántékukra a mutató újukat. Neked a középsőt is odakell rakni, majd egy kevés intuíció és menni fog. – magyarázta miközben mutogatott.
- Rendben ez menni fog! – vigyorogtam.
- Remek, nos akkor én megyek is.
- jó, majd hívlak ha gond van. – Mosolyogtam, mire visszamosolygott és el is tűnt. „ Akkor kezdjük is!”
Száguldottam, peregtek a percek mire visszatudtam térni és feltudtam fogni mindent. Szóval régen azt hittem, hogy elveszett gyerekek megmentésére van a képességem. Vicces.
Neki indultam elkészülődni, hogy megkereshessem a házban lévő kisfiút. Tudtam mi vár rám szóval nem mehettem felszerelés nélkül. Szentelt víz, kereszt, vámpírvér és egyéb groteszk dolgokat kellett vinnem. Találtam egy „ Angyalkönnycsepp „ feliratú üvegcsét és mivel nem tudtam mivel is állok még szemben, ezért mindent magammal vittem. Majd beletanulok. Egyedül latin bibliám nem volt, de úgy gondoltam felesleges is lenne, mivel ha nem jól ejtem ki akkor valószínűleg nem is hatna. Neki indultam, már majdnem ott voltam mikor meg is hallottam a hirtelen zokogást. A kis kölök, tudja, hogy közeledem. Halkan próbáltam lépkedni, ami csak néha sikerült. Ott kuporgott a ház sarkában.
- Szerbusz kisfiú. Te miért vagy itt ilyen későn?- kérdezgettem nyájasan.
- Nem merek kimenni egyedül. – szipogta kétszínűen.
- Hmm, ezen lehet segíteni. Kiviszlek ha szeretnéd.
- Köszönöm, tényleg megtenné?
- Persze gyermek. – vigyorodtam rá. Majd mikor felállt, és hátat fordított nekidobtam a keresztet és a szenteltvizet. Mire méregben úszó tűz szemeivel rám nézett.
- Sajnálom, de még egyszer nem csapsz be. A szemem átváltott úgy ahogy az előbb az Övé, csak nekem a fehér és a tűz keveréke forgolódott. Meglepődve állt ott miközben porráhullt.
Na ez is elvégezve. És még maradt egy pár groteszk cuccom is. Furcsa érzés volt ez, hiszen most változott meg éppen a sorsom. Ez volt a döntő első lépés a másik úton. Azt hiszem ezt az érzést Deja Vu-nek hívják itt a földön. Mikor tudom, hogy megtörtént már valami, mégis más fele visz az utam. Hisz ha nem így lenne akkor mindig Deja Vu-m lenne.
Sokat gondolkodtam miután hazaértem, azon, hogy a szemszínek miért is különböznek. Mire eszembe jutott a tudás. Az angyaloknak köztudottan három szemszínük van.
- A zöld szeműek, ők akik visszatérhetnek a földre segítőként. Az emberek Őrangyalnak nevezik őket. Bár annál sokkal többet csinálnak. Nincsenek kirendelve személyek mellé, hogy vigyázzanak az „álmukra” vagy hogy éppen a jó útra terelgessék a lelkeket. Mivel rangsorról nem igazán lehetne beszélni egy jólelkű népnél, mégis muszáj mert ők a rangsor tetején állnak.
- A kék szeműek, a lelkek invitálását kapják. Kit és hova kell küldeni, illetve a bolyongó földön ragadt lelkeket kell megtalálni és elhelyezni.
- Van a harmadik és egyben utolsó csoport a szürkeszeműek. Különös fehér csillogással. Ők az „újoncok” még nem találtak teljesen a fényre. Még nincs eldöntve milyen feladatot kapnak. Illetve ők azok akik a purgatóriumi tisztítás után bekerülnek a kapukon belülre immáron tisztán.
A démonoknál nincs ilyen rangsor, ott a tűz színei váltakoznak. A purgatóriumban a piros és a kék szín egyvelege látható a szemekben. Hmm.. démon volt. És kiakart szabadulni a képességemmel a tűzköréből amibe bezárták. Biztos nem tudták véglegesen elpusztítani.
Belefáradva egy kis társaságra vágyva kiruccantam az iskolás barátaimmal. De nem igazán voltam öntudatban. Adrienn tudására és társaságára szomjaztam. Nekem ez a világ már túl egyszerű. Ebben az állapotban jobbnak láttam nem rontani a hangulatot, úgyhogy rosszullétre hivatkozva elindultam hazafelé. Elég sötét volt és hideg, már későre járt nagyon. Kicsit paranoiás lehettem a sok démon és egyéb „mi mindent látunk” lényektől, mert egyedül mászkálni nem volt biztonságos még egy egyszerű embernek sem. Nem, hogy nekem. Az intuíció vonzza a veszélyt. És igazam is lett.