Olyan gyorsan futottam ahogy csak tudtam, de a vörös szemek nem tágítottak a hátam mögül. Azt kérdezgettem magamtól, hogy miért fut? És miért ilyen lassú? Rég utolérhetett volna, ez nem kétség. Azon gondolkodtam, hogy hívjam- e Adriennt. Nem, felesleges lenne belekeverni. „Háh!” – jött ki a számon a felismerés, hogy egy hiper-szuper Angyalt akarok megvédeni, mikor saját magamnak több félnivalóm lehetne. Mindegy, akkor sem hívom. Ezt magamnak kell elintéznem, mert ha mindig segítséget hívnék akkor nem lenne értelme annak, hogy visszajöttem rendet rakni. Be akartam csalogatni az aluljáróba, és ott lerázni de mire feleszméltem már nem üldözött senki. Körbenéztem, de meglepetésemre sehol nem volt. Ez nem vall a démonokra, nem szoktak így eltűnni. Elindultam hazafelé, és amit otthon találtam, nos emlékeimbe nem így hagytam a szobámat. Minden feldúlva, a ruhák, a szekrények, az ágy de még a redőny is. „ Hát persze, csak elterelés volt.” – jött az újabb felismerés. Rendrakás közben egy cetlit találtam amin ez állt: „ 32 „ Nem igazán tudtam mire vélni, de nem emberi írás volt. Sejtettem, hogy a démonvilágnak nem tetszik az újrakezdésem, és ha már tudják a mai üldözés nem csak szimpla irritált démonok félelme volt.
- Adrienn!
- Annie? Itt meg mi történt? – nézett körbe, majd rám és a tekintetéből azt a kérdést olvastam ki „ pszihopata ?” – el kellett fojtanom a nevetést.
- Üldöztek ma és…
- Micsoda? Üldöztek? Miért nem hívtál? Megőrültél, hogy az új életeddel játszol?
- Nyugi, nyugi csak a szobámat dúlták fel.
- Hogy-hogy csak? Ezt nem hiszem el. Elvittek valamit ?
- Nem, minden megvan.
- Na idefigyelj kisasszony, még egy ilyen és nem állok jót magamért. – mondta dühöngve. Hihetetlen, hogy lehet még zöldebb a szeme és még az alapnál is gyönyörűbb. Többször kéne feldühíteni.
- Hahóó Annie!
- Öhm. Igen, teljesen igazad van. – mondtam zavartan. „ Hmm, ebben az elmúlt egy hónapban már kétszer tértem vissza a földre.” – elfojtottam a kitörni készülő nevetést. Azt hiszem nem most kéne ironizálnom magamban.
- Annie, figyelj! Új segítőt fogsz kapni.
- Hogy micsoda ?- tört ki belőlem – De miért ?
- Mert nem jól végzem a munkámat, ezt a mai viselkedésed is alátámasztja.
- De, de nekem nem jó másik segítő, nekem te kellesz!
- Annie ez így nem jó!
- De Adrienn! Én benned bízom, ezek után nem fogok tudni másban megbízni.
- Jól van, de ígérd meg, hogy azonnal szólsz ha üldöznek, ha elkaptak, ha furcsán érzed magam, ha feldúlják a szobád.
- Ígérem! – És egy nagy lendülettel a nyakába ugrottam.
Sokáig voltunk így. Majd ledőltem az ágyra, hogy kipihenjem magam. Ő leült egy székre, hogy erre az estére vigyázzon rám. Hívtam, hogy feküdjön mellém, mert mostanában tény, hogy eléggé egyedül éreztem magam. De csak az ágy sarkáig jött és ott ült, még engem elnyomott az álom.
Másnap reggel már nem volt ott. Csak egy cetlit hagyott „ Vigyázz magadra!” felirattal. Erről eszem bejutott miért is hívtam tegnap.
„ Mindegy is” – mondtam. Majd egyedül intézem el, úgy, hogy ő ne tudjon róla.
Szombat van, tökéletes idő a könyvtárhoz. Mikor beléptem az épületbe hirtelen megfordultam. Nagy aurát éreztem, és az illető akié volt ismerős volt. Az új fiú. Már a minap a suliban éreztem de akkor tömeg volt így nem tudtam kivenni pontosan, hogy kié. Volt valami furcsa benne. Nagyon zárkózott volt. Szép arcú, és okos volt. Legalábbis a suliban remek jegyeket kapott. A meglepődöttségtől nem vettem észre, hogy bámulom csak miután furcsán nézett rám. Gyorsan elkaptam a szemem róla és siettem is a könyvtár legeldugottabb részére. Amit ott találtam, nem volt valami biztató.