Mentem hátrafelé, nézegettem a könyvek címeit és elámultam a sok tudástól. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű megtalálni azt amit keresek. Nem volt egy felkapott téma és jóformán csak azok forgatták akik valamilyen szinten benne éltek a misztikumok világában. De voltak olyan emberek akik hittek és sejtették ennek a világnak a létezését de nem lehettek részesei. És milyen szép is olykor a tudatlanság! Nagyon benne voltam a keresésbe, de csak két könyvet találtam hitelesnek. Az egyik a démonológia, amiért valószínűleg aki ezt írta vagy itt vagy ott de égett az illető. A másik egy számisztikai kézikönyv.
Egyikbe sem találtam a bűvös „32” –est. A számisztika jót írt róla, ami nem igazán a démonvilág jellemzője. Különben sem hittem ebben a fajta gyanús meghatározásban, sokan áltudománynak vélik, ami részben igaz de csak akkor ha az emberek olyan tulajdonsággal ruháznak fel egy számot ami számukra kedvező vagy nem kedvező. Valószínűleg kitaláció az egész, legalábbis ebben a könyvben. Pedig igazából nagyon is igaz ha az ember tudja mit keressen. Megpróbáltam a 32. oldalt a démonkönyvben de ott csak halvány utalások voltak. Aztán végre megakadt a szemem valami egész frusztráló dolgon : „ 32 betűből áll az a démon név amit mi csak végzetes végnek nevezünk. Nem rég úgy hitték egy két ember áldozatául esett neki, mikor visszatértek eme földre a tisztítótűz után. A másik fajta biblia is megírja a létezését, mely a harminckettő mint misztikus számra utal. A vég vége. Avagy az a hely ahonnan nincs visszatérés. Sem örök boldogság, sem tisztítótűz és semmi elkárhozás.”
A szívem majdnem kiugrott a helyéről, a lélegzetem se volt épp normális, már majdnem hiper-ventillálni kezdtem amikor valakit éreztem a hátam mögött. Az újfiú aurája lehetett, és én halálra rémültem meglepetésemben.
- Szia!
- Szia! Öhm, megleptél.
- Igen, ne haragudj, csak megéreztem, hogy rosszul vagy.
- Megérezted? – hitetlenkedtem, pont én.
- Igen, megszoktam érezni mások szorongásait. És hát te, majdnem szívrohamot kaptál. – nézett rám meglepődve. Gondolom azon gondolkodott, hogy egy könyvtárba ki a fene tud szívgörcsöt kapni.
- Ühm, igen mert meglepődtem. – próbáltam bújtatni mit tudok.
- Hát, meglepődni nem így szoktak az Emberek. – emelte ki az utolsó szót amitől majd frászt kaptam újra. – Biztos nincs semmi bajod? Folyamatosan halálra rémülsz.
- Nem nincs. Én így szoktam.
- Ne hazudj. – ez meglepett. Nincs semmi köze hozzám, még csak nem is ismer de már nem is engedi hogy hazudjak, mi a fenét akar.
- Mit akarsz tőlem?
- Nem vagyok démon, és tudom, hogy te a purgatóriumból jöttél. Látom a szemeden. – Azt hittem leesik az állam.
- Sajnálom de fogalmam sincs miről beszélsz. Te megvagy bolondulva.
- Miért olvasod a démonológiát? – nézett rá a könyvre amit még mindig remegve tartottam.
- Mert érdekel.
- Ugyan Annie, nem csak azért.
- Honnan tudod a nevem? – néztem rá megrökönyödve.
- Elég hírhedt a mi világunkban az aki második esélyt kap.
- Oké, mit akarsz de most komolyan?
- Semmit, csak vigyáznom kell rád. – mondta könnyelműen aztán elvigyorodott.
- Minek? Köszönöm van elég segítségem.
- Egy angyal akit nem is hívsz ha bajban vagy?
- Ezt meg honnan a… - ámultam el.
- Csak figyellek már egy ideje.
- Akkor mért nem segítettél eddig?
- Mert akkor még nem tudtam, hogy nem bízol a segítődben. – vigyorodott el újra.
- Megbízom benne! Csak..
- Csak mi?
- Csak féltettem. – mikor ezt kimondtam az újfiú hatalmas nevetésben tört ki, elfelejtette vajon, hogy egy könyvtárban van? Mikor rá szóltak abbahagyta, de még mindig kuncogott.
- Mi olyan vicces?
- Ugyan mááár, ezt te sem gondolod komolyan! – nevetett rajtam még mindig.
- De igen!
- Milyen szemű? - Mikor Adrienn szemeire gondoltam, mindig elöntött a melegség valami furcsa kimondatlan bódulat.
- Zöld. – pirultam el, mikor rájöttem, hogy megint álmodozom. – Az új fiú nem tört úgy ki mint az előbb de újabb megállíthatatlannak tűnő kuncogásba kezdett.
- Nagyon vicces vagy te.
- Tudom, hogy hülyeségnek tűnik, de ő sem sérthetetlen.
- Attól még az a dolga, hogy védje önt Önfejű kisasszony. – gúnyolódott.
- Ha már a megnevezéseknél tartunk. Téged hogy hívnak?
- Daniel, szolgálatára.
- És te mi vagy Daniel?
- Bukott angyal. – nevetett újra.
- Na pont egy ilyenre van szükségem. Rám akarod hozni a poklot?
- Nem, nem igazán, én nem vagyok se ide se oda való. A mennybe kerültem mert feláldoztam magam, de én mindig lázadtam. A pokolba nem küldhettek mert jó lelkű voltam, de a menny se fogadott be mert én nem hittem magam jónak, se és amúgy is ateista voltam, még azután is hogy angyal lettem. Vicces nem ? – nevetgélt.
- Akkor mit keresel a földön?
- hahó! Egyik helyre se mehetek, jó nekem itt. Majd többször élek. A bukott angyalok addig élnek még újra nem lesz hitük. Ez amolyan ajándék utalvány és egyben van akinek maga a pokol. – némán figyeltem a monológját. Csodáltam, hogy ilyen könnyelműen veszi ezt az egészet. Mikor én pont egy új életet kaptam, és fel akarok kerülni a mennybe. Hisz ezért dolgozok. Ő látta Istent mégsem hiszi hogy van? Ez elég ellentmondásos.
- De miért? – jött ki belőlem a kérdés. És ahogy láttam tudhatta mire célzok.
- Hinni és látni nem ugyanaz.
- Nem értem. – vallottam be.
- Semmi baj, sokan vannak így ezzel. – Ez volt a végszó, ugyanis odajött hozzám és elolvasta min rökönyödtem meg. Aztán meglátta a cédulát, és a szemei kékből feketére váltottak. Szóval az ő szemszínük ilyen. Milyen ironikus.
- Ez elég komolynak tűnik. Most már értem miért is hiperventilláltál.
A nap további részét együtt töltöttük sétálással és beszélgetéssel. Mesélt nekem arról, hogy milyen volt az eredeti emberi élete. És én is meséltem neki az emberi s a purgatóriumban eltöltött időről. Néhol láttam, hogy eléggé meglepődik, főleg mikor Adrienn is belekerült a mondanivalómba. Este elbúcsúztunk, én pedig megfeledkezve védelmezőmről elaludtam. Másnap mikor mentem a suliba, eléggé meglepődtem Danielen. Nem tudom mi történhetett este, de furcsa volt. Mikor velem beszélgetett ide oda nézelődött. Mintha üldözési mániája lenne. Mikor megkérdeztem mi a baja, rögtön rávágta, hogy semmi. Nap végére már kiborított, úgyhogy otthagytam a feketehajú kékszemű csodalényt. Nem akart egyedül hazaengedni de hiába volt minden, még most se szeretem ha atyáskodnak felettem. Mikor hazaértem nagy meglepetés várt.