Mikor megérkeztem a suliba máris vissza akartam fordulni. Kathy ott állt a bejáratnál, mivel késtem azt hihette, hogy nem is jövök, de amint meglátott felderült az arca.

- Hello Ann! – vigyorgott
- Szia Kathy, minek köszönhetem ezt a szívéjes fogadtatást. Úgy emlékszem haragszol rám. – néztem rá reménykedőn, hátha eszébe jut és duzzogva otthagy.
- Á ugyan! – legyintett le. – Nem vagyok haragtartó. – Ó de jó! Gondolatban a szemeimet forgattam.
- Kicsit ragaszkodó vagy nem gondolod? – enyhe kifejezés az idegesítőre.
- De, lehet. Mi van Daniellel? – Mintha tudnám, hogy hol kóborol egy bukott angyal.
- Halaszthatatlan ügy akadt régebbről. – Megengedtem magamnak egy fintort. Lehet, hogy egy kicsit hivatalos voltam. Kathy meglepődött, de nem hiszem, hogy a Danielre vonatkozó válaszom miatt.
- Aha, és mond mit csinálsz a szabadidőben? – Kislány minek nézel te engem? Hülyének?
- Azt hiszem Kathy a mi alig 24 órás ismeretségünk nem szalonképes ezekre a kérdésekre. Bocs. – Faképnél hagytam.
- Várj! – kiáltott utánam – Ne haragudj! – nem értem miért csinálja ezt.
- Tudod mit? Te békén hagysz és én már nem is haragszom! – támadtam rá.
- Hmm.. most mennem kell. Majd még találkozunk. – Ó elkerüllek nagy ívből ne aggódj.
Öt óra telt el mióta Kathy elment. Nem is láttam azóta. Hihetetlen de kezdtem aggódni érte. Mivel belemászott az életembe bajba is kerülhet. Sajnos nem így volt. Becserélte az óráit kutató munkára. Bementem a könyvtárba és nézegettem a könyveket mint aki észre sem vette őt. Félőn sandított rám. Az arca megrettent mintha szellemet látna, amin nem is csodálkoznék.

- Ann! – remegett a hangja.
- Ó már megint te? – Néztem rá idegesen.
- Tudod szólhattál volna, hogy már meghaltál. – Ezt úgy mondta mintha mindennapos dolog lenne.
- Hogy mi? – néztem rá grimaszolva.
- Hát te!
- Figyelj Kathy szerintem keresd fel az iskola pszichológusát. Azt mondják nagyon jó fej. – vigyorogtam. Na pá! – intettem le. Összezavarodva nézett utánam.
Daniel nem jött még vissza. Már kezdtem nagyon hiányolni. Siettem haza hátha ott vár de mikor benyitottam egy alak üldögélt a fotelban. De ő nem Daniel volt.
- Szia Annie! – vigyorgott önelégült képpel.
- Te meg ki vagy?
- Na! Több tiszteletet! – fagyott le a mosoly az arcáról. – Viktor vagyok, egy elég befolyásos démon. – ezen mintha belül kacagott volna. – Ne próbálkozz elfutni, nem akarlak bántani.
- Akkor meg minek jött?
- Nem nekem való a piszkos munka, hát még az ilyen feltakarítás féle. – felelte arisztokratikusan. Undorító.
- Nyögd már ki mit akarsz! – Közelebb jött.
- Tudod Édesem, csak tájékoztatásul közlöm, hogy a Te Danieled nem valami tisztes személyiség. Elég áruló fajta volt már életében is. Általában a saját hasznát vette először figyelembe.
- Mi köze magának egyáltalán Danielhez? – értetlenkedtem.
- Megmutatta egyáltalán azt, hogy hol lakik? Elmondta e valaha, hogy mi történt akkor mikor elment Anettért a pokolba? Gondolod, hogy csak úgy kisétált onnan és kapott egy ejnye - bejnyét? Gondolkodj kislány. – Feszülten figyeltem a monológját. A lábam nem mozdult. Ledermedtem. – Na mi van Szívem? – kacagott fel – További szép estét. – tovább kacagva hajolt meg előttem és köddé is vált.

Már jó ideje elment de én még mindig megkövülve álltam az ajtóban. Mikor úgy éreztem, hogy már van annyi lelkierőm, bementem a házba ledobtam a cuccaim és az ágyra rogytam. Ugyan kinek mondhatnám el mennyire fáj a kétely ? A kotnyeles Kathynek? Na persze. Amit készülni tettem, az egyáltalán nem volt tisztességes. A könnyeim megállíthatatlanul hulltak és nem igazán volt merszem hozzá, de a lelkem töredezett.
- Adrien…- suttogtam – Adrien.. – de elhalt a hangom.
2-3 percig semmi sem történt, a lelkem majdnem darabokra hullott míg nem …
- Ann ?
- Adrien?
- Igen. Miért hívsz engem ? – az arca érzelemmentes volt, de a hangján hallani lehetett a meglepődöttséget.
- Mert.. mert szükségem van egy barátra. – Szipogtam. Majd a kezeimbe temettem az arcom.
- Itt vagyok Annie – suttogta ölelésbe fojtva aggodalmát. Tényleg egy angyal, sehol egy káröröm és tudom, hogy fáj neki mégsem hagy itt.
- Köszönöm. – zokogtam a vállába. Kezei nyugtatóan simogatták a hátam. Elfogott a régi bizsergés de nem adtam neki teret. Nem akartam bántani az egyetlen barátomat.
Kopogtatás törte meg az ölelkezést. Ijedten néztem fel rá mire ő bíztatóan elmosolyodott.
- Bármikor Annie, amikor csak szükséged van erre az ölelésre itt leszek. – azzal puszit nyomott a homlokomra és eltűnt.

Bambán kisírt szemekkel néztem az üresen tátongó helyre. A kopogtatások egyre hangosabbak lettek.

- Megyek – kiabáltam rekedten, megköszörültem a torkom – Megyek!
Kinyitottam az ajtót. Daniel volt.
- Azt hittem valami bajod esett – szólt valódi aggodalommal. Az arcomat fürkészte, a sírást nem rejthettem el.
- Mi a …? – rátettem az ujjaim a szájára.
- Semmi.
- De mégis valami.
- Igen, talán.. – beengedtem – körülnézett.
- Tudod a lelki állapotod nem éppen erről tanúskodik.
- Nem érdekes.
- Na jó. Annie, visszajöttem igen talán későn de előbb mint remélhettem volna. Erre így talállak. Érzem a bizalmatlanságot. Ki vele! – kérte türelmetlenül.
- Ezt én is kérhetném. – mondtam halkan
- Hm?
- Akkor kifejtem. Ma itt járt egy Viktor nevű alak. – az arca eltorzult. – És közölte, hogy nem az vagy akinek látszol.
Daniel ökölbe szorított kezekkel állt. Engem elöntött a félelem. Tudtam, hogy a dühe nem nekem szól. Csak attól féltem, hogy elveszítem.