Feszülten figyeltem Sejlát. Vett egy nagy levegőt és elkezdte.
- A lélek akkor törik meg teljesen, ha a tíz parancsolat előtt megállja a helyét. Akkor igazán tiszta a lélek. De ehhez persze kellenek a tábla részei. Összeillesztéskor sok mindenre hatalma van, és ha Ann lelke akkor a közelbe van, elsősorban megnyitja azt. De… a lélek önmagában is nagy erő. Ezért is fáj sokaknak rá a foga.
- Ezért kell előbb a tábla, majd én? – néztem üveges tekintettel.
- Igen.
- És mit tehetünk mi mindezek ellen?
- Jó formán semmit Kath. De ha lesz elég segítségünk akkor talán…
- Na azt már nem! – csattantam fel. – Semmi esetre sem engedem, hogy ti ebbe benne legyetek.
- Ann.
- Hagyj Kathy, csak vedd tudomásul és most az egyszer ne legyél olyan makacs.
- De már így is benne vagyunk. Jut eszembe, Sejla. Honnan tudsz te ennyi mindent? – Sejla sóhajtott egyet és szomorúan Kath felé fordult.
- Tudod, ezeket a dolgokat ott fent nem veszik komolyan. A démonok meg sosem titkolóznak. Sunyik, de jól tudják, hogy akármekkorára csaphatják az ügyet, a felhők feletti világot ez nem érdekli. Nem hisznek nekik. Emiatt a démonok sosem fáradoztak titkokkal. Nem úgy, mint a menny vagy az egyház. Őket már nem lehet elítélni.
- Logikus. – bólogatott Kathy.
- De persze, zajló dolgokról nem beszélnek. Vagy fenyegetőznek, vagy csak azután tudjuk meg mit terveztek miután már megetették.
- Ann! – szólt rám Sejla. Éreztem a rám nehezedő felelősség és feszültség súlyát.
- Igen? – kaptam fel a fejem.
- Min gondolkodtál ennyire?
- Csak… semmin. –
Ez nem volt igaz. Az eszem már a jövő egy távoli pontján járt. Úgy éreztem, nincs miért harcolni. Elveszett a hitem és az örömöm. Már nem akartam ezt az életet. Nem akartam a mennybe kerülni. Üres voltam.
- Mennem kéne.
- Rendben. – mondták egyszerre mire mind a hárman nevetésben törtünk ki.

Mikor hazaértem Daniel az erkélyen állt és bámult kifelé, rátámaszkodva a korlátra. Mosolyogtam mikor megláttam. Eszembe jutott minden. A bizalom átjárta a testem. Óvatosan fontam karjaimat a dereka köré. Megfordult mélyet szippantva a hajam illatából.
- Szeretlek. – búgtam a fülébe, mire a leheletemtől megborzongott. – Szeretlek. – suttogtam tovább. Szorosan magához húzott, elnyíló ajkaimat rögtön megtalálta.
- Én is szeretlek. – csókolt tovább. – Őrülten oda vagyok érted.
- Mondanom kell valamit.. – motyogtam alig hallhatóan. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy mindent elmondhatok neki.
- Figyelek. – válaszolta mosolyogva ami egy kis erőt adott a folytatáshoz.
- Miután elmentél, sok minden történt. – kezdtem. Daniel arca megfeszült. – Szóval, kicsit ki kellett szellőztetnem a fejem. A erdő szélén sétáltam, mikor megszólított egy vámpír. És mondott….dolgokat. Majd el kellett sietnem Kathyhez, mert volt egy látomásom amiben meghalt. Ezt sikerült kiküszöbölni, erre – nevettem fel erőltetetten – Megjelent egy lélekőr. Sejlának hívják. – Felnéztem az arcára, az ölelése nem gyengült, a vonásai gondolkodóak voltak.
- Érdekes. – válaszolt a fel nem tett kérdésre.
- Ma is találkoztam vele. Ott él Kathyéknél és… - elhalt a hangom. Nem tudtam hogyan is kéne tálalnom, hogy már mindent tudok.
- És mi?
- És elmondott mindent. Mármint úgy rólad. – újra feszült lett. – Nem haragszom. Érthető volt amit tettél és .. ne haragudj, hogy úgy kiborultam csak….
- Annie az Istenért! – tolt el magától – Nehogy már te kérj tőlem bocsánatot. Gonosz voltam, az is maradok valószínűleg. Egy önző lény. Nem vettem figyelembe azt, hogy amit teszek azzal egy ugyanolyan tiszta és értékes lelket sodrok bajba. Örülök ha nem haragszol de ez még nem azt jelenti, hogy nem hibáztam egy bazi nagyot.
Magához ölelt ahogy észrevette, milyen megszeppenten állok. Arcomat a mellkasához döntöttem és hallgattam ahogy a szíve dobban.
- Értem. – motyogtam. – Holnap találkozóm lesz azzal a vámpírral.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet vámpírokkal találkozgatnod.
- Tudsz jobbat? – hallgatott.
- Veled megyek.
- Nem jössz velem. Itt maradsz. Nincs szükségem pesztrálásra.
- Oké, oké. De a közelben leszek.
- Köszönöm. – mondtam, de egyáltalán nem gondoltam komolyan.
- Gyere velem. – invitált izgalommal a szemében.
- Hova? – néztem meglepetten. Az arckifejezésem elég vicces lehetett mert jót mulatott rajta. A mosolya szétterült, szemei csillogtak kacagása csalafinta mosolyra váltott.
- Van egy hely amit szerintem értékelni fogsz. A te ízlésed.
- Kíváncsivá tettél. – mosolyogtam vissza huncuton.
A ligetbe érve a hátam mögé surrant és befogta a szemeim.
- Ne less. – suttogta a fülembe érzékien.
- Ne – nem fogok. – nyökögtem száraz hangon. Nem tudtam megállni, hogy miközben előrefelé vezet néha –néha ne nyomjam a csípőm kicsit erősebben hátrafelé. Hallatott pár halk sóhajt, de a kezei előttem maradtak rezzenéstelenül.
- Ugye tudod, hogy ezért otthon még kapsz ? – fenyegetőzött kéjesen.
- Ó ne! Ne bánts! – kacérkodtam.
- Pedig foglak. – duruzsolta a nyakamba egy csók kíséretével.
- Nagyon félek! – játszottam tovább.
- Csss! – lihegte vágytól szédülten. – Itt is vagyunk.
Elém tárult egy eldugott kis rét, amit a fák teljesen árnyékba borítottak. A nap sugarai csak néhány helyen csillogtatták meg a lilás kis rétet.
- Ez….- teljesen elkábultam a látványtól.
- Ez itt mind lila írisz. – jelentette ki, és a hangjában megcsendült egy apró ámulat. – A remény virága.
- Ez gyönyörű. De hogy? ..- néztem rá értetlenül és kíváncsian.
- Egy angyal az adósom volt. – dobott egy széles vigyort.
- Vagy úgy. – emeltem fel a szemöldököm.
- Tetszik? – kérdezte, mint a kisgyerek az első rajza után.
- Szóhoz sem jutok. – mondtam még mindig meghatódva. – Köszönöm. – Puszit nyomtam a szájára amit ő egy szenvedélyes csókká alakított és húzott be a virágrengetegbe. Nevetve hemperegtünk, mint valami giccses romantikus filmben.
Már jó ideje feküdtünk a lila tengerben mikor Daniel felém fordult.
- Azon gondolkodtam, hogy mi is tetszik benned igazán. Gyönyörű vagy, de ez felszínes. Ez csak a vágyat és a szimpátiát segíti. – elnevettem magam.
- Na látod itt a gond. Biztos elvarázsoltak, mert nem vagyok gyönyörű. – kuncogtam tovább.
- Nem vagy tisztában önmagaddal. – nézett rám csodálkozva.
- Biztos a humorom csábított el. – nevettem megint.
- Nem igazán volt alkalmad humorizálni eddig, úgyhogy ez kilőve.
- Okos vagyok. – jelentettem ki elfojtva a nevetésem.
- Tény, bár kicsit szétszórt.
- Kösz. – vigyorogtam.
- Titokzatos. Talán.. nem tudom igazán. Néha félek, hogy reagálsz dolgokra.
- Ezt, hogy érted?
- Hát, amikor Viktor itt járt elbizonytalanodtál.
- Igen.
- De előtte sem bíztál bennem teljesen. Aztán, most mikor hazaértél, teljes volt a bizalmad.
- Mert már tudtam az igazat.
- De nekem nem engedted megmagyarázni.
- Nem. Ez az. Azért nem mert nem bíztam benned. Ez a bizalom dolog nálam nagyon kényes. – újra elkuncogtam magam. Daniel ellágyulva szeretetteljesen mosolygott rám.
- Azt hiszem már tudom mi varázsolt el teljesen. – Elpirultam.
- Egész életemben itt tudnék maradni. – sóhajtottam. A szemeimben játszottak a lila virágok.
- Egész életemben nézni tudnálak így. – mosolyogtam, de nem volt őszinte. Az ő szájából ez annyira abszurd volt.
- Indulnunk kéne. – sóhajtottam szomorúan.
- Igen.
- Egyik életemben sem kaptam ilyen gyönyörű ajándékot. – nevettünk. Majd felsegített és kézen fogva lassan sétáltunk hazafelé. Ám útközben…