- Jól vagy kicsim ? – kérdezte elhaló hangon Daniel. A mosdó fölé hajolva és a belső- szervek görcsei után akadozva tudtam csak beszélni.
- Pe-e-rsz-e. Csa-a-k .. – sóhajtottam. – Csak…hagyj egy kicsit egyedül.
- Biztos, hogy nem lesz gond?
- Daniel, menj! – utasítottam. – Menj kérlek. Kereslek amint szükségem van rád, ne aggódj.
- Rendben. – puszit nyomott a fejemre, én pedig hálásan mosolyogtam. Az arca nem a megszokott aggódást tükrözte.

Napokig nem mentem iskolába. Sejla és Kathy minden nap hívtak de én csak hárítottam.
- Mégis mért nem mondod el mi a baj? – tört ki Sejla a telefonba. A hangja megijesztett.
- Nem lehet. Kérlek, ne kérdezgess folyton.
- De Annie, a te saját megoldásaid nem jöttek be.
- Sejla, kérlek. – mondtam halkan.
- Holnap átmegyek.
- Neee. – mondtam kétségbeesetten. A vonal búgása viszont egyértelmű jelet adott arról, hogy Sejla nem hagyja annyiban. Mégis mit tehetnék?

Havazott. A hópelyhek lágyan szálingóztak a langyos levegőben. Sziluetteztek a fák ágai közt összefagyva. Melankólia. Az egész táj melankolikus. Mintha a lelkemet vetíteném ki. Fagyos és összetört. Tehetetlen köztes állapot ingázik. Az ablakból nézve kedvem lett volna kimenni és meglátogatni a lila íriszeimet. Hátha lenne még reményem. Csak egy kevés. De ezt a dolgot is elvetettem. Vigyáznom kell magamra, néztem az egyre csak növő pocakomra. Mikor újra kezdtem az egészet mindenre csak erre nem számítottam. Nem tudom azt sem, hogy milyen jogon hagyom ki ebből Danielt, hisz joga van hozzá, hogy tudja. De még gyáva vagyok. Csengettek. Ez Sejla lesz. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudja valaki.
- Szia. – kukkantott be a lélekőr.
- Szia. – mondtam szégyellősen. Sejla bejött, és amint a testemet egészben látta a lélegzete is elakadt. Az arcán villanásnyi idő alatt érzelmek milliója tükröződött. Sajnálat, düh, csalódottság, tehetetlenség, elérzékenyülés de még az öröm is.
- Mégis mit gondoltál meddig titkolhatod ezt el. – mutatott ingerülten a hasam felé.
- Elég ideig ahhoz, hogy a kitörésed ne törje össze a maradék reményeimet is. – Sejla arca kétségbeesett lett. – Ne aggódj, nincs semmi bajom. Eszek eleget, elmentem orvoshoz is. Nem vetethetem el. Nem mintha akartam volna. – néztem kedvesen a pocakomra. – Árvaházon gondolkodtam, ott ahol elvesztheti a kapcsolatot velem és biztonságban lehet. – Sejla lerogyott a székre.
- Ennyire sokat gondolkodtál ezen már?
- Jó, hogy Sejla. Az ő jövője a legfontosabb most.
- Daniel még semmit se tud mi? Tudod mennyire borzalmasan fest? – könnyezni kezdtem.
- Ő erről nem tehet. Volt egy látomásom amiben egy kisbabát visznek Viktor rejtekhelyére. Én pedig üvöltök, hogy ne tegyék. Semmi jel nem volt erre. Nem vettem észre, nem is gondoltam, hogy ekkora változás lesz az életemben.
- Ann, segíteni fogok neked. De el kell mondanom Danielnek. – lehajtottam a fejem.
- Tudom. De ki fog akadni.
- Nem biztos, hisz tudja milyen önfejű tudsz lenni. Ne aggódj emiatt.
- Nem is tudom.
- Muszáj lesz. Tudom, hogy én erősködtem de ez a te érdeked Szívem.
- Sejla..- néztem rá elfehéredve. – Ugye nem fogják bántani? – elsírtam magam.
- Csss! – ölelt meg. – Nem fogják tudni, ha megszületik megtudjuk ki a lélek őre. Ne aggódj, nem lesz semmi baj.
- Félek. – szipogtam. Sejla estére is maradt.

Reggel előbb keltem fel, mint a lélek és test őröm. Kicsit pakolgattam, reggeliztem. Kifelé bámultam az ablakon. Elállt a hóesés. A szívem hevesen vert és olyan érzésem volt, mintha kicsavarnák. Megtapogattam a hasamat. Már január van, de akkora volt, hogy minden pillanatban azt hittem ki akar bújni a kis élőlény. Simogatásba kezdtem, a könnyeim önkéntelenül hulltak a pocakom tetejére.

„ Ne aggódj kicsi csöppség. Nem hagyom, hogy bárki is bántson!”