Ahogy teltek a napok úgy nőtt bennem az elhatározás, hogy elmegyek Velencébe. Megpróbáltam megkeresni Elizát, mert még halvány emlékeimből megmaradt, hogy nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy mi van Velencében. Egyik nap meg is találtam. Épp Debihez igyekeztem, mert megbeszéltük, hogy találkozunk mikor Eliza sötét alakja rémlett fel egy padon.
- Szia. – köszöntem rá.
- Szia. Mit szeretnél?
- Gondolkodtam, és azt hiszem, hogy elmegyek Velencébe. Csak mond el, hogy miért is menjek. – Eliza nagy szemeket meresztett rám, elgondolkodott.
- A sóhajok hídja nevezetű helyre kell menned. Tudomásomra jutott, hogy hallod az angyalok sóhajait a könyvekben. Ezen a hídon is sok angyal „lógatja a lábát”. Van köztük egy, aki elég különleges. Adam-nek hívják. Őt kell megkeresd. Igazából adni akar neked egy tárgyat. – sóhajtottam – Amit majd el kell vinned a Grand kanyon lábához. A déli oldalra 15 km-re az utolsó turistajelzéstől. Ez a tárgy nagy erővel bír. – hát persze – A többit majd ő elmondja.
- Miért pont én?
- Mert te vagy az egyetlen másodéletű, akit beengednének a kapuk. Ki tudja miért. – vont vállat.
- Milyen kapuk? – néztem rá, nem emlékeztem, hogy bármilyen kaput említett volna.
- A lélek kapuk. 5 db van belőlük és mindegyiken át kell, hogy lépj. – sóhajtott.
- Valami baj van? – Eliza ingatta lehajtott fejét.
- Semmi, csak menj. Siess, ha lehet. – kért. Bár nem voltam biztos benne, de úgy éreztem én vagyok Eliza utolsó reménye ebben a dologban. Nem tudom, mit is takargatott és, hogy miért nem mondta el. De megteszem, főleg ha tudni fogom miért is olyan fontos ez a mágikus tárgy.

A repülőgép lassan szállt. A gyomrom a torkomban volt, de nem a repüléstől való félelmem miatt. Nem. Danielnek nem mondtam el, hogy hova is megyek és miért. Féltem, hogyha elolvassa az üzenetem, amit otthon hagytam neki, gépre ül és utánam jön.
Lassan leszálltunk. Milyen furcsa itt minden. Még sosem voltam külföldön, az élmény új volt. Fogalmam sem volt, hogy hol találom a Sóhajok hídját. Azt sem tudtam, hol is vagyok igazán. Egy a csomagjaival szenvedő olyan 20 év körüli lányt szólítottam meg, hátha ő tud nekem segíteni.
- Ő, szia. Segíthetek valamiben? – a lány meglepődve nézett fel kusza fekete tincsei közül, melyek a szemébe lógtak.
- Ó, jaj. Szia. Bocsi csak elgondolkodtam. – nevetett – nem kell köszönöm. – mondta miközben igencsak látványosan küzdött a bőröndjével.
- Biztos ? – kérdeztem mosolyogva. Rásandítottam a kezében lévő rengeteg holmira.
- Na jó. – fújta ki a levegőt. – Lehet, hogy mégis csak rám férne. – adta meg magát.
- Add oda azt a két szatyrot. – nevettem. Nekem alig volt egy bőröndöm. Mivel úgyis a Grand kanyonba kell vissza mennem.
- Amúgy, Kelly Walker. – nyújtotta a kezét nevetve.
- Annie Wilner. – fogtam meg a kezét. Mikor hozzáértem, mintha áramütés ért volna. Benyúltam az aurájába? Vagy mi volt ez ? Teljesen sokkolt a dolog. Alig bírtam mozdulni. Kelly furcsán nézett, nem értette, hogy mi lelt. Ahogy én sem. Lassan engedtem el a kezét. A szúró fájdalom enyhült.
- Nincs semmi baj ? – kérdezte miközben a háta mögé lesett. Nem értettem miért is csinálja ezt, talán azt hitte megláttam valakit.
- Nem nincs. – mosolyt erőltettem magamra. – Csak elfáradtam a sok repülésbe.
- Á, értem. – mosolygott, de nem volt őszinte az övé sem. – És mi járatban Velencébe?
- Egy an…- beleharaptam a számba. Majdnem kijött rajta olyan aminek nem kéne. – Csak átutazóban vagyok. A munkámhoz kell egy két fontos adat, de még fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá. Sosem voltam Velencében, sem Los Angelesen kívül. – Kellynek felcsillant a szeme.
- Én szívesen segítek neked. Úgy ismerem Velencét, mint a tenyeremet. Én is munka ügyben vagyok itt. – nevetett valamin. – Ezután Rómába igyekszem.
- Az csodás lenne. És valami olcsó szállást is tudsz? – vettem csevegőre a hangnemet.
- Naná! – kacsintott. Megfogta a karomat és berántott a tömegbe.

Az Al Doge Beato nagyon hangulatos kis hely volt. A recepciós Marco felettébb üdítő látvány volt két ilyen fiatal lánynak. Persze gondoltam Danielre, de ez a hely lenyűgözött. Kelly tényleg úgy ismerte Velencét, mint a tenyerét.

- És mit keresel pontosan? – kérdezte a város egyik csücskében a kávéját szorongatva.
- A sóhajok hídját. – mondtam monoton hangon.
- Ponte dei Sospiri… - suttogta.
- Tessék? – nem értettem egy szót sem.
- Semmi. – merengett. - Byron nagyon jól megtudta nevezni a különleges helyeket, nem ?
- Ki az a Byron? – Kelly majdnem eldobta a csészét.
- Te nem tudod ki az a Byron? Egy csodás költő. Egy földön járó isten. – Áradozott. Már minden oké. Az irodalomra sosem fordítottam időt.
- És miért nevezte el így?
- Rengeteg történet van erre. – nevetett. – Mondjuk itt Olaszországban minek nincs rengeteg története? – jogos. – Legésszerűbb magyarázata az, hogy a Dózse-palotában ítélkező bíróságról a börtönbe átkísért emberek sóhaja volt hallható a hídon.
- Értem. – kezdett összeállni a kép. Tehát az angyalok mivolta a hídon, biztos pár ártatlanul elítélt lélekhez kapcsolódik. Érdekes találkozás lesz. – Sokan vannak arrafelé ?
- Ú, drágám. Az, az egyik legnevezetesebb hely Velencében. – remek. Sóhajtottam.

A nap további részét azzal töltöttem, hogy Kelly elmélyült tudásanyagát hallgattam Velencéről, Rómáról vagy épp valamilyen helyről ahol megfordult. Szinte egész Olaszországot bejárta. Imádott mesélni és öröm volt hallgatni őt. Sok minden új információt kaptam, amik még jobban segítettek a kép összerakásában. Sokat megtudtam Shelley-ről és egyéb romantikus költőkről akiket Kelly istenített. Estefelé meglátogatott néhány villanásnyi kép, apró látomások és furcsa érzések kíséretében. Kellyhez nem mertem közelebb menni, még nem tudom mi volt az a furcsa érzés kézfogáskor és mikor karon ragadott.

A szobámban merengve furcsa érzések közepette viszont egy valami világossá vált. Kelly fél valamitől, vagy valakitől és menekül…