Hejhó!

Igen tudom, tudom. Nagyon sokat kések az új fejezettel. De sajnos most nem vagyok a helyzet magaslatán. Remélem megértitek. Annyit elárulok, hogy új Sejla múltja fejezet lesz a következő. Elkezdtem már, csak nem jön az ihlet.

Köszi még egyszer. ^^"""

Másnap reggel, nagy nehezen ugyan, de felkeltem. Kelly már javában készülődött. Miután én is elkészültem, taxiba vetettük magunkat és elindultunk a Sóhajok hídjához. Ahogy a megmentőm megjósolta, valami rémesen burjánzó embertömeggel találtuk szembe magunkat. Én majdnem pánikrohamot kaptam, amin Kelly jót mulatott.
- Ugyan már Annie – sóhajtott. – Ne aggódj, nem esznek meg.
- De hozzám ne érjenek! – jelentettem ki. – Belépnek az intim szférámba. – Kelly lemondóan legyintett rám, miközben ádáz harcomat vívtam az engem megérintő emberekkel, akik ezzel nem is sejtették mennyire szétszedik az idegeim. Nagy nehezen kaptam egy kis teret, amibe nem is engedtem be senkit. Próbáltam kitalálni, hogy vajon ki ember és ki angyal, mert persze nem volt elég ember, még pár angyalt és démont is ide kellett sűríteni. A színpompás aurák megfigyelése után levontam a következtetést, kinek mekkora a csalódás és mekkora az öröm. Kelly figyelmeztető, rázó érintése ütött ki a gondolatmenetemből.
- Na, lassan mehetnénk, nem?
- Mi? Nem, dehogy még nem találtam meg Adamet addig nem. – mondtam feszülten, Kelly arca elfehéredett.
- Te ebbe a tömegbe akarsz megkeresni egy Adam nevű srácot. – Ú, hogy az a lepcses szám - szidtam magam.
- Kelly, menj előre. Utánad megyek, felismerem Adamet, ne aggódj. – mosolyogtam rá – Ő a szponzorom, mégis csak illene felismernem. – nevettem, mire egynapos barátnőm visszahozta az eredeti színét.
- Rendben. Akkor majd gyere. – intett.
Tovább figyeltem a körülöttem levőket. Valami kivilágította majdnem a szemem, épp ki akartam deríteni ki a tettes, mikor megláttam Adam mosolygó arcát miközben a gyűrűjével játszik és engem néz. Intett a fejével, hogy kövessem. Egy csendesebb helyre érkeztünk, ahol senki sem láthatta, hogy számukra láthatatlan lénnyel beszélgetek.
- Üdv itt – mosolygott. – A nevem Adam, a tied pedig Annie, ugye?
- Jók a megérzéseid – nyújtottam a kezem. - Nos, akkor oda is adhatnád azt a tárgyat, mert sietnem kell. – Adam elnevette magát.
- Először át kell lépned egy lélek kaput, hogy bizonyítsd a lelked tisztaságát.
- A 10 parancsolat kőtáblájának félig- meddig felnyitása nem elég? – néztem rá megrökönyödve.
- Nem. Ezeknek a lélekkapuknak más érzékelőjük van.
- Remek. – sóhajtottam.
- Ne aggódj, elviszlek oda. Átmész és ennyi.
- Jó, de mikor?
- Holnap hajnalban. Ott leszek a hoteled előtt.
- Akkor ott. – egyeztem bele. Siettem nehogy Kellynek feltűnjön az eltűnésem. A tömeg még nagyobb lett, mint eddig. Valami elkapta a csuklóm.
- Hogy képzeled, hogy ide tolod a képed? – kérdezte a kéz tulajdonosa. Ledöbbentem.
- Mi a… - megrántotta a kezem. Szúró fájdalmat éreztem. – Mit csinál? – nyögtem.
- Ne hadoválj Walker! – utasított idegesen. Walker... de az én nevem nem Walker. Kelly!!
- Már megbocsásson, de az én nevem nem Walker. – a szorítás lassan lazult a csuklómon.
- A nyom pedig... – suttogta, majd eltűnt. Hiába kerestem nem találtam meg rosszakaróm auráját. Vajon miért kereste Kellyt? Oda is értem, Kelly idegesen nézett ki a taxiból.
- Na, végre itt vagy.
- Aha, megbeszéltem a munkát. Csak akadt egy kis gond a tömegben. – a hangulat megváltozott. Kelly hisztérikusan felnevetett.
- Hát igen, nekem is. – szorongott.
- Ja… valaki elkapta a csuklóm. Majdnem frászt kaptam. – Kelly megmerevedett ültében.
- Jó, hogy nem esett bajod. – motyogta.
- Remek. Mehetünk?
- Persze. – válaszolta kifelé bámulva az ablakon.

Sziasztok!

Kezdem egyre kényelmetlenül érezni magam, hogy átolvasások után is találok hibákat a történetben. Ezért szeretnék egy segítőt, bétát stb. Ha valakinek lenne rá ideje, ereje ( ami nekem is kevés van valószínüleg ezért szorulok rá.) annak nagyon örülnék.

Várom a jelentkezéseket, remélem lesz aki segít.

Jó olvasást és további szép estét! :)

Ahogy teltek a napok úgy nőtt bennem az elhatározás, hogy elmegyek Velencébe. Megpróbáltam megkeresni Elizát, mert még halvány emlékeimből megmaradt, hogy nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy mi van Velencében. Egyik nap meg is találtam. Épp Debihez igyekeztem, mert megbeszéltük, hogy találkozunk mikor Eliza sötét alakja rémlett fel egy padon.
- Szia. – köszöntem rá.
- Szia. Mit szeretnél?
- Gondolkodtam, és azt hiszem, hogy elmegyek Velencébe. Csak mond el, hogy miért is menjek. – Eliza nagy szemeket meresztett rám, elgondolkodott.
- A sóhajok hídja nevezetű helyre kell menned. Tudomásomra jutott, hogy hallod az angyalok sóhajait a könyvekben. Ezen a hídon is sok angyal „lógatja a lábát”. Van köztük egy, aki elég különleges. Adam-nek hívják. Őt kell megkeresd. Igazából adni akar neked egy tárgyat. – sóhajtottam – Amit majd el kell vinned a Grand kanyon lábához. A déli oldalra 15 km-re az utolsó turistajelzéstől. Ez a tárgy nagy erővel bír. – hát persze – A többit majd ő elmondja.
- Miért pont én?
- Mert te vagy az egyetlen másodéletű, akit beengednének a kapuk. Ki tudja miért. – vont vállat.
- Milyen kapuk? – néztem rá, nem emlékeztem, hogy bármilyen kaput említett volna.
- A lélek kapuk. 5 db van belőlük és mindegyiken át kell, hogy lépj. – sóhajtott.
- Valami baj van? – Eliza ingatta lehajtott fejét.
- Semmi, csak menj. Siess, ha lehet. – kért. Bár nem voltam biztos benne, de úgy éreztem én vagyok Eliza utolsó reménye ebben a dologban. Nem tudom, mit is takargatott és, hogy miért nem mondta el. De megteszem, főleg ha tudni fogom miért is olyan fontos ez a mágikus tárgy.

A repülőgép lassan szállt. A gyomrom a torkomban volt, de nem a repüléstől való félelmem miatt. Nem. Danielnek nem mondtam el, hogy hova is megyek és miért. Féltem, hogyha elolvassa az üzenetem, amit otthon hagytam neki, gépre ül és utánam jön.
Lassan leszálltunk. Milyen furcsa itt minden. Még sosem voltam külföldön, az élmény új volt. Fogalmam sem volt, hogy hol találom a Sóhajok hídját. Azt sem tudtam, hol is vagyok igazán. Egy a csomagjaival szenvedő olyan 20 év körüli lányt szólítottam meg, hátha ő tud nekem segíteni.
- Ő, szia. Segíthetek valamiben? – a lány meglepődve nézett fel kusza fekete tincsei közül, melyek a szemébe lógtak.
- Ó, jaj. Szia. Bocsi csak elgondolkodtam. – nevetett – nem kell köszönöm. – mondta miközben igencsak látványosan küzdött a bőröndjével.
- Biztos ? – kérdeztem mosolyogva. Rásandítottam a kezében lévő rengeteg holmira.
- Na jó. – fújta ki a levegőt. – Lehet, hogy mégis csak rám férne. – adta meg magát.
- Add oda azt a két szatyrot. – nevettem. Nekem alig volt egy bőröndöm. Mivel úgyis a Grand kanyonba kell vissza mennem.
- Amúgy, Kelly Walker. – nyújtotta a kezét nevetve.
- Annie Wilner. – fogtam meg a kezét. Mikor hozzáértem, mintha áramütés ért volna. Benyúltam az aurájába? Vagy mi volt ez ? Teljesen sokkolt a dolog. Alig bírtam mozdulni. Kelly furcsán nézett, nem értette, hogy mi lelt. Ahogy én sem. Lassan engedtem el a kezét. A szúró fájdalom enyhült.
- Nincs semmi baj ? – kérdezte miközben a háta mögé lesett. Nem értettem miért is csinálja ezt, talán azt hitte megláttam valakit.
- Nem nincs. – mosolyt erőltettem magamra. – Csak elfáradtam a sok repülésbe.
- Á, értem. – mosolygott, de nem volt őszinte az övé sem. – És mi járatban Velencébe?
- Egy an…- beleharaptam a számba. Majdnem kijött rajta olyan aminek nem kéne. – Csak átutazóban vagyok. A munkámhoz kell egy két fontos adat, de még fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá. Sosem voltam Velencében, sem Los Angelesen kívül. – Kellynek felcsillant a szeme.
- Én szívesen segítek neked. Úgy ismerem Velencét, mint a tenyeremet. Én is munka ügyben vagyok itt. – nevetett valamin. – Ezután Rómába igyekszem.
- Az csodás lenne. És valami olcsó szállást is tudsz? – vettem csevegőre a hangnemet.
- Naná! – kacsintott. Megfogta a karomat és berántott a tömegbe.

Az Al Doge Beato nagyon hangulatos kis hely volt. A recepciós Marco felettébb üdítő látvány volt két ilyen fiatal lánynak. Persze gondoltam Danielre, de ez a hely lenyűgözött. Kelly tényleg úgy ismerte Velencét, mint a tenyerét.

- És mit keresel pontosan? – kérdezte a város egyik csücskében a kávéját szorongatva.
- A sóhajok hídját. – mondtam monoton hangon.
- Ponte dei Sospiri… - suttogta.
- Tessék? – nem értettem egy szót sem.
- Semmi. – merengett. - Byron nagyon jól megtudta nevezni a különleges helyeket, nem ?
- Ki az a Byron? – Kelly majdnem eldobta a csészét.
- Te nem tudod ki az a Byron? Egy csodás költő. Egy földön járó isten. – Áradozott. Már minden oké. Az irodalomra sosem fordítottam időt.
- És miért nevezte el így?
- Rengeteg történet van erre. – nevetett. – Mondjuk itt Olaszországban minek nincs rengeteg története? – jogos. – Legésszerűbb magyarázata az, hogy a Dózse-palotában ítélkező bíróságról a börtönbe átkísért emberek sóhaja volt hallható a hídon.
- Értem. – kezdett összeállni a kép. Tehát az angyalok mivolta a hídon, biztos pár ártatlanul elítélt lélekhez kapcsolódik. Érdekes találkozás lesz. – Sokan vannak arrafelé ?
- Ú, drágám. Az, az egyik legnevezetesebb hely Velencében. – remek. Sóhajtottam.

A nap további részét azzal töltöttem, hogy Kelly elmélyült tudásanyagát hallgattam Velencéről, Rómáról vagy épp valamilyen helyről ahol megfordult. Szinte egész Olaszországot bejárta. Imádott mesélni és öröm volt hallgatni őt. Sok minden új információt kaptam, amik még jobban segítettek a kép összerakásában. Sokat megtudtam Shelley-ről és egyéb romantikus költőkről akiket Kelly istenített. Estefelé meglátogatott néhány villanásnyi kép, apró látomások és furcsa érzések kíséretében. Kellyhez nem mertem közelebb menni, még nem tudom mi volt az a furcsa érzés kézfogáskor és mikor karon ragadott.

A szobámban merengve furcsa érzések közepette viszont egy valami világossá vált. Kelly fél valamitől, vagy valakitől és menekül…

Rohantam. A hideg levegő szúrta a tüdőm. A vörös szempárok egyre közelebb férkőztek. Kezeimben egy cseppnyi reménységet tartottam. Nem bírom tovább. Meg kell állnom. Körbenéztem de senkit sem láttam. A kicsire akartam volna figyelni, de nem volt már a karjaimban. Hova tűnt? Ordítozni kezdtem.

Félhomály üdvözölt a valóságban. Gépek voltak rám kötve. Egy kórházban vagyok. Tekintetem és a kezeim rögtön a hasamra tévedtek. Hol? Kétségbeesetten néztem körbe, hogy válaszokat kapjak. Sejla aggódó tekintetével találtam szembe magam. Összevont szemöldökkel néztem, de ő csak megrázta a fejét. Az nem lehet. Kissírt vörös szemei fájdalmat tükröztek.
- Hol van a babám ? – kérdeztem halkan.
- Ikreid voltak. – Ezért volt akkora a pocakom. Voltak… csak voltak. Megöltem őket. Sejla észrevette a kezdődő gondolataimat. Közelebb sietett.
- Css! Az….- nyögte. – Az történt, hogy.. csak az egyik kicsi maradt életben. – összepréselte a szemhéjait. Elfordítottam a fejem. Némán sírtam. Belül sírtam. Kinyílt az ajtó. Daniel.
- Hogy van? – kérdezte. De nem jött rá válasz. Sejla kiment. Daniel felé fordítottam a tekintetem.
- Meghalt…- motyogtam. Daniel nem bírta tovább. Megölelve sírt rajtam.
- Kérlek ne haragudj. Én tehetek róla. Ha nem kaplak el.. – magát hibáztatja? De miért? Hisz én …
- Dan, .. nem te vagy a hibás.
- De igen, Annie, ne is próbáld magadra venni ezt. – magamra? Ő se magára. Fáj neki.
- Mi van a picivel?
- Jól van – mosolygott fájdalmasan. – Stabilizálták, és .. akarod látni?
- Nem. – Daniel elkomorult. Nem értette miért nem keresem az örömöt. Gyászolok, és ebbe nem fér bele. Nem akarok kötődni hozzá. – Intézd el az örökbeadását. – utasítottam. De ő csak nagy szemekkel meredt rám értetlenül. Megint oldalra néztem. Elszakadva a kérdő tekintettől. Daniel kiment és Sejla jött be újra egy idegennel.
- Ann, ő itt a kicsi Lélek őre, Írisznek hívják. – Írisz, a remény. Bólintottam. – Írisz szeretne beszélni veled.
- Mondja csak.
- A kicsinek jó helye lesz mellettem. Egy üzenetet szeretnék átadni…
- Igen?
- A fentiek döntöttek így. Nem maga tehet róla.
- Azt majd én eldöntöm.
- Kérem, Adrien üzeni, hogy ne haragudjon rá de nem tudta megmenteni a kicsit a döntéstől. – Adrien. Él ? Ránéztem, és bólintott a fel nem tett kérdésre.
- Ha örökbe adom a kicsit ugye vigyázol rá?
- Ez a dolgom. És mit ne mondjak, már most csodálatos. – újra némán hulltak a könnyeim. – Sejla, segíts Danielnek elintézni. Mikor jöhetek ki?
- Úgy 5 nap múlva. – mondta automatikusan.

A napok teltek. Hol Kathy jött be, hol Sejla. Daniel azóta egyszer sem volt nálam. A lányok is hárítottak. Kathy csendes volt, alig beszélt és egyáltalán nem nevetett. Mikor már nagyjából felépültem és készülődtem nyílt az ajtó.

- Szia. – mondta halkan. Bólintottam. Fájt, hogy egyszer sem jött be.
- Mit szeretnél?
- Értsd meg, hogy nem tudtam bejönni. Nem értettem a döntésedet, igazán csak most fogtam fel az eddigi döntéseidet. – mondta.
- Persze, megértem. – válaszoltam ridegen. Elfordulva pakoltam tovább.
- Kérlek. – jött a hang a fülemhez közel. Magához szorítva kérlelt tovább. – Kérlek segíts megértenem téged. Kérlek ne hagyd, hogy minden romba dőljön. Kérlek… - folytatta még ezernyi hozzám intézett kérését.
- Szeretlek. – mondtam teljes nyugalommal. Felnézett a szemembe. Bizakodó tekintetével elérte, hogy a továbbiakon gondolkodjak.

Hazaérvén minden idegen volt. Napok teltek el úgy, hogy nem is aludtam de egyáltalán nem voltam fáradt. Az iskolában nem ment híre a dolgoknak így kérvényeztem egy év halasztást. Munkám is lett a városi könyvtárban. Daniel azóta ugyanolyan mint régen, mégis más. Néha azt veszem észre, mintha figyelné az érzéseimet és értelmezni próbálná, majd ha nem sikerül tovább figyel de valamiféle csodálat van benne. Sejla mindent elintézett Írisszel. A gyermekem jó családhoz került és ennyi. Nem tudok róla többet de nem is akarok. Az ő érdekében bármire képes lennék. A látomásaim viszont zavarosak. Hol benne van a kicsi hol nincs. Daniel szerint a baba tudni fogja merre keressen engem. Mostanában már sírás nélkül is képesek vagyunk róla beszélni. Sokat merengtem Adrienen is. Vajon hol van? Hogyhogy megmenekült? Egyre zavarosabb maga a légkör. Figyelnek, ez biztos. Van, hogy Eliza is feltűnik. Most, hogy így alakultak a dolgok ideje elmenni Velencébe…

Pár nap múlva Kathy is beállított hozzám. Ő persze kitörő örömmel fogadta az állapotom, nem igazán gondolta át a dolog súlyát. Sejla figyelmeztetett, hogy nem sokára idehívja Danielt. Halogatni próbáltam, ahogy csak tudtam, de a lélekőr nem tágít az igazság mellől. Január végénél tartunk. A kicsi miatt rosszakat álmodok. Folyton sikoltozva kelek fel, mert olyan álmok gyötörnek ahol, hol én hol a baba hal meg. Az én babám. Van, hogy mind a ketten. Az utóbbi napokban nem is mertem aludni. Sejla szerint lehetséges lesz majd a szülés utáni depresszió ha magát a terhességet így kezelem. És azt is mondogatja, hogy ne nevezzem el. Próbáljak meg nem kötődni hozzá. Próbálok, de van, hogy néha csak elmerengve nézek a növekvő pocakomra. Teljesen lebilincsel az ha simogathatom, vagy simán, hogy csak nézzem. Millió tervet szőttem már a kisbaba megtartására, vagy épp az elhagyására. Lassan pedig közeleg a nap. Maga Dan bevonása is ezért halasztódott már, hogyha meglátom mennyire megszereti csak még nehezebb lenne. De itt a idő.
Kopogtak. Daniel félszegen nyitotta ki az ajtót. A sírás kerülgetett.
- Bejöhetek Kedves?
- Persze, már nagyon vártalak, de kérlek ne borulj ki ha meglátsz.
- Bármi is legyen, meggondolom mielőtt mondok valamit. – mosolyognom kellett a kitérő válaszon. Daniel bejött és szó szerint falfehér lett. Hosszú percek sora telt el mire láttam valami kifejezés- félét az arcán.
- Azt hiszem, tartozol egy kis magyarázattal.
- Így van. Tartozom, és nem is kicsivel belátom.
- Akkor szeretném hallani. – sóhajtottam. Az érzelem mentes hang nem igazán tartozott a kedvenceim közé.
- Nos, mikor az iskolában volt a látomásom, egy baba volt benne akit Viktor rejtekhelyére visznek. Nem tudtam mi közöm nekem a babához, mégis maga a látomás furcsa kapcsolatot indított meg bennem. Semmi jel nem utalt arra, hogy ez történik. – mutattam már ingerülten a hasamra. – De megtörtént. És átgondoltam, mit is kéne tennem. Azért nem vontam be senkit ebbe, mert féltem, hogy a család érzetét kelti a sok gondoskodás. Már pedig nem akartam belegondolni, mert jól tudom, hogy a baba biztonságba legyen el kell szakítanom magamtól. – nagy levegőt vettem. – A te hozzáfűződő kapcsolatod pedig még nehezebbé tette volna. A tied ezt biztosan állíthatom. Te vagy és voltál az egyetlen ebben az életben akivel … - zaklatott hangnemre váltottam. – Aki megadta nekem ezt a csodát .. – tettem a kezeimet a pocakomra és egy megállíthatatlannak tűnő sírógörcs vette át a szerepet.

Daniel szoborként állt és nézte ahogy kisírom magam. Az arcán látszott a szeretet, de nem mert közelebb jönni. Aztán pár perc múlva átölelt és szép szavakat suttogott a fülembe. Kezeit a hasamra tette és látszott a meghatottság. Ahogy az ujjai hozzáértek a bőrömhöz valami felfoghatatlan izgalom suhant át rajtam. Anya leszek. És Ő az apja. Ez a fajta izgalom nem hasonlított semmire. A kis csöppség is megérezhette az apja közellétét, mert aktívvá tette magát oda bent. Most már az örömöm könnyei hullottak. Daniel csókokkal borította be az arcom és éreztem nedves arcát. Lenyugodva dőltem neki és ő védelmezően karolt át. Nagyon fájt belül a tudat, hogy mindez megszakad hamarosan. De a kicsinek így lesz jó, és nekem mint bevégezetlen feladatom és életem tovább kell folytatnom.

Két napja már, hogy Daniel tudja. Azóta minden egyes lépésemet figyeli, ami persze engem eléggé zavar de azért kicsit meg is nyugtat.

- Jól vagy kedvesem? – kérdezte ezredszerre is a lépcsőn lejövet.
- Persze – morogtam. – Ha ötezerszer kérdezed akkor is jól leszek.
- Oké, oké. – tartotta a kezét védekezően. – Csak kérdeztem.
- Én meg csak mondom. – de annyi is kellett. Csak egy pillanat. „ Ne!” – kiáltottam. Minden olyan zavaros lett. A hangok, a szívem, a testem. Minden fájt. Fájdalom vette át az idegesség helyét és a zuhanás.

- Jól vagy kicsim ? – kérdezte elhaló hangon Daniel. A mosdó fölé hajolva és a belső- szervek görcsei után akadozva tudtam csak beszélni.
- Pe-e-rsz-e. Csa-a-k .. – sóhajtottam. – Csak…hagyj egy kicsit egyedül.
- Biztos, hogy nem lesz gond?
- Daniel, menj! – utasítottam. – Menj kérlek. Kereslek amint szükségem van rád, ne aggódj.
- Rendben. – puszit nyomott a fejemre, én pedig hálásan mosolyogtam. Az arca nem a megszokott aggódást tükrözte.

Napokig nem mentem iskolába. Sejla és Kathy minden nap hívtak de én csak hárítottam.
- Mégis mért nem mondod el mi a baj? – tört ki Sejla a telefonba. A hangja megijesztett.
- Nem lehet. Kérlek, ne kérdezgess folyton.
- De Annie, a te saját megoldásaid nem jöttek be.
- Sejla, kérlek. – mondtam halkan.
- Holnap átmegyek.
- Neee. – mondtam kétségbeesetten. A vonal búgása viszont egyértelmű jelet adott arról, hogy Sejla nem hagyja annyiban. Mégis mit tehetnék?

Havazott. A hópelyhek lágyan szálingóztak a langyos levegőben. Sziluetteztek a fák ágai közt összefagyva. Melankólia. Az egész táj melankolikus. Mintha a lelkemet vetíteném ki. Fagyos és összetört. Tehetetlen köztes állapot ingázik. Az ablakból nézve kedvem lett volna kimenni és meglátogatni a lila íriszeimet. Hátha lenne még reményem. Csak egy kevés. De ezt a dolgot is elvetettem. Vigyáznom kell magamra, néztem az egyre csak növő pocakomra. Mikor újra kezdtem az egészet mindenre csak erre nem számítottam. Nem tudom azt sem, hogy milyen jogon hagyom ki ebből Danielt, hisz joga van hozzá, hogy tudja. De még gyáva vagyok. Csengettek. Ez Sejla lesz. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudja valaki.
- Szia. – kukkantott be a lélekőr.
- Szia. – mondtam szégyellősen. Sejla bejött, és amint a testemet egészben látta a lélegzete is elakadt. Az arcán villanásnyi idő alatt érzelmek milliója tükröződött. Sajnálat, düh, csalódottság, tehetetlenség, elérzékenyülés de még az öröm is.
- Mégis mit gondoltál meddig titkolhatod ezt el. – mutatott ingerülten a hasam felé.
- Elég ideig ahhoz, hogy a kitörésed ne törje össze a maradék reményeimet is. – Sejla arca kétségbeesett lett. – Ne aggódj, nincs semmi bajom. Eszek eleget, elmentem orvoshoz is. Nem vetethetem el. Nem mintha akartam volna. – néztem kedvesen a pocakomra. – Árvaházon gondolkodtam, ott ahol elvesztheti a kapcsolatot velem és biztonságban lehet. – Sejla lerogyott a székre.
- Ennyire sokat gondolkodtál ezen már?
- Jó, hogy Sejla. Az ő jövője a legfontosabb most.
- Daniel még semmit se tud mi? Tudod mennyire borzalmasan fest? – könnyezni kezdtem.
- Ő erről nem tehet. Volt egy látomásom amiben egy kisbabát visznek Viktor rejtekhelyére. Én pedig üvöltök, hogy ne tegyék. Semmi jel nem volt erre. Nem vettem észre, nem is gondoltam, hogy ekkora változás lesz az életemben.
- Ann, segíteni fogok neked. De el kell mondanom Danielnek. – lehajtottam a fejem.
- Tudom. De ki fog akadni.
- Nem biztos, hisz tudja milyen önfejű tudsz lenni. Ne aggódj emiatt.
- Nem is tudom.
- Muszáj lesz. Tudom, hogy én erősködtem de ez a te érdeked Szívem.
- Sejla..- néztem rá elfehéredve. – Ugye nem fogják bántani? – elsírtam magam.
- Csss! – ölelt meg. – Nem fogják tudni, ha megszületik megtudjuk ki a lélek őre. Ne aggódj, nem lesz semmi baj.
- Félek. – szipogtam. Sejla estére is maradt.

Reggel előbb keltem fel, mint a lélek és test őröm. Kicsit pakolgattam, reggeliztem. Kifelé bámultam az ablakon. Elállt a hóesés. A szívem hevesen vert és olyan érzésem volt, mintha kicsavarnák. Megtapogattam a hasamat. Már január van, de akkora volt, hogy minden pillanatban azt hittem ki akar bújni a kis élőlény. Simogatásba kezdtem, a könnyeim önkéntelenül hulltak a pocakom tetejére.

„ Ne aggódj kicsi csöppség. Nem hagyom, hogy bárki is bántson!”